Irodalmi Szemle, 2012
2012/1 - IRODALMI SZEMLE - Duba Gyula: Futball Gyarmaton (önéletírás, részlet)
46 Duba Gyula libalegelőn. A köztársaság tekintélye is megsínylette volna, hogy a hatalom és a törvény képviselői mindenről megfeledkezve játszanak a Páston! Az öszszefüggés tehát merő véletlen lehet, olyan idők müve, melyek később amúgy is rendkívülinek bizonyultak. Az igazság sokkal egyszerűbb. Arra már számosán emlékeznek, hogy az első futballista, aki az egészet elindította, egy idegen volt, egy jövevény a faluban: Kollár István molnársegéd. S a gazdája, Matkovič úr, a helyi vízimalom új bérlője támogatta ebben. Matkovič úr is akkor került a faluba, amikor az új államhatalom képviselői, így a rendszerváltás és a futball kezdetei között mégis van bizonyos, rejtett összefüggés. Abban az időben idegenből jöttek a molnárinasok meg a segédek Gyarmatra, idegenek hozták a változásokat. A falu magának élt, szokásainak és az ősöktől örökölt hagyományainak a bűvöletében, külső hatások alig érintették. Kollár Istvánnak sem volt könnyű dolga, míg összeverbuvált egy csapatot. A férfiak bő szárú, háziszőttes gatyában meg papucsban jártak, de azt nem bírták megérteni és el sem fogadták sokáig, hogy felnőtt emberek gatyában szaladgáljanak és egy gerezdes bőrlabdát kergessenek, s amikor elérik, ahelyett, hogy felvennék, jókorát belerúgnak. Haszontalan bohóckodás ez, komoly emberhez méltatlan! S közben lökdösik egymást és öklelőznek, mint a dühös bikák vagy a kecskebakok. Miért futnak utána, ha elrúgják maguktól, esztelenség, jóravaló keresztény ember így nem viselkedhet! A fiaikat sem engedték játszani, s azok nem is akartak, nem vonzotta őket a játék, nevetségesnek tartották. Bár később elmentek a meccsekre, kezdetben a lányok oda sem jártak, nem nekik való szórakozás! Az emlékezések és legendává növő történetek Emi számára hihetetlennek tűnő dolgokat őriztek. Képtelenségnek tűnt fel számára, milyen lehetett ez a furcsa „őstizenegy”, az alapító Kollár István csapata. Az öregek beszélték, hogy a futballisták ingben-mellényben meg kalapban mentek a pályára, aztán hogy hosszúgatyában játszottak, bő gatyában meg jégeralsóban, s amikor Matkovič molnár piros rövidnadrágot varratott a játékosoknak, az a sípcsontjukig ért. Stoplis futballcipőjük sem volt kezdetben, félcipőben meg bakancsban, sőt csizmában léptek pályára, és a nehézkes lábbeli a játékosok testi ereje és fizikai tömege folytán veszélyessé tette a játékot. Mint amikor ormótlan vadak tülekednek. Tanúk vannak rá, hogy a hatalmas termetű, százkilós Visehradszki Sanyi centerhalfként általában a pálya közepén álldogált, várta a labdát. S amikor a közelébe került, utána vetette magát és futni kezdett, s úgy nekiveselkedett, hogy nem tudott megállni, és az ellenkező irányba szaladt, mint amerre akkor már a labda járt. Egy felvégi vasgyúróról pedig azt mesélték, hogy ha a labda mellé rúgott vagy fellökték, mérgében lehúzta a bakancsát, és azzal verte a földet. Az „őscsapat” emlékét úgy őrizték a legendák, hogy a játékosokat behemót igyekezetük és nevetséges külsejük jellemezte inkább, mint játéktudásuk és ügyességük. De a labdarúgás csillaga mégis felragyogott Gyarmaton, fel- fénylett, és jelezte az új korszakot. Ebben az időben született a híres nóta is: „Ennek a kislánynak nincs babája, / futballista jár az udvarába, / futballista gyüjjön be,
