Irodalmi Szemle, 2012
2012/6 - SZEMLE - Szalay Zoltán: Nem kérnek a jövőből (A jövő nem a miénk)
72 SZEMLE semmizettjei” stb., ezzel azonban semmivel nem jutnánk közelebb ehhez a kötethez. A jövő nem a miénk című prózaantológia szerzői megjelenítik ugyan az aktuális, ha úgy tetszik, nemzedéki közhangulatot, mindezt azonban kifinomult irodalmi eszközökkel teszik. Ha azt mondjuk, hátborzongató, valamivel közelebb jutunk ehhez a — korántsem egységes, ám sok vonásában mégis hasonló - prózavilághoz. Az a kínlódás, az a nyegle vágy, ahogy Ana és Pol hajszolják azt a megnevezhetetlen valamit, az a gyötrő szerelem, amely az „egyforma ágyak” között bontakozik ki, az a habzó kéj, mellyel a diáklányok az új jövevény szőrös lábához érnek - hátborzongató. Az elmeosztályon játszódó novellát be lehet fejezni például egy ilyen mondattal: „Én pedig semmi mást nem akartam jobban a világon, mint szőrteleníteni a hónom alját” (48.), az viszont egészen kézenfekvő, hogy A pusztán cimü elbeszélés így induljon: „Nem könnyű az élet a pusztán, a legközelebbi szomszéd is többórányi távolságra van, körös-körül pedig nem látni semmi mást, csak ezt a sűrű, kiszáradt bozótost” (34.). Mindez a csendesség - hát- borzongató. Vagy említhetnénk például a Valami mese című novellát is, amely rövid, darabos, hideg mondatokban meséli el egy tizenöt éves lány elveszését. „Pár óra múlva közölték vele, hogy elvetélt. Számára ez örömhír volt, nem fájdalom” (106.). Ennyi. De úgy is lehet kezdeni egy rövid novella utolsó bekezdését, hogy „A padlót szőr és vér borította” (100.). Ilyesfajta világ bontakozik ki ezeken a lapokon, valami furcsa, ziháló, lázas kábulat, valami nagyon éles, csontig ható valóságíz. Anélkül, hogy uniformizálhatóak lennének ezek az írások (mert akad például a kötetben kifejezetten humoros is), az antológiába beválogatott szerzők szövegeinek jelentős része olyan világot tár fel, ahol nagy a homály, s a padlót szőr és vér borítja. A jövő nem a miénk című antológia eredeti változatának szerkesztője Diego Trelles Paz, akinek előszavát a magyar kiadás is megtartotta. Az előszóban viszonylag terjedelmesen elemzi az utóbbi évtizedek latin-amerikai antológiáit, s kitér A jövő nem a miénk genezisére is. A cím, amelyért saját bevallása szerint kizárólag „ő felel”, a „sokat ismételt, népszerű és demagóg” (11.) szállóige - „A jövő a fiatalok kezében van” - kifigurázása. Ahogy Trelles Paz írja: „Ez az - átlátszó módon - őszinte reménynek álcázott, már jól ismert nóta általában leplezni, sőt, igazolni próbálja a sivár jelent: melyben katasztrofális állapotban van az igazságosság és a társadalmi egyenlőség, végzetes a helyzet az emberi jogok kérdésében, amely jelen apokaliptikus a bolygó ökológiai egészségére nézve, és cinikusan viszonyul azokhoz, akik a neoliberális piaci fundamentalizmus - amelynek szabadpiaca most szabadesésben zuhan - hátrányos helyzetbe hozott” (11.). Amellett tehát, hogy a cím fricska magának az antológia műfajának, komoly társadalmi olvasat is tulajdonítható neki, ami az egyes szövegek elesettekkel szembeni érzékenységében, a bennük megképződő társadalmi zaklatottságban jelenik meg. Ezek azok a „fő mozgatórugók”(16.), ahogy Trelles Paz fogalmaz, amelyek tulajdonképpen a latin-amerikai próza tradíciójának éli-
