Irodalmi Szemle, 2012
2012/6 - SZEMLE - Szalay Zoltán: Nem kérnek a jövőből (A jövő nem a miénk)
SZEMLE 71 ösvényt. Zaklatottságában, testi és lelki szenvedéseiben, a kilátástalanság olykor kijózanító, máskor bódító, bénító erővel ható megtapasztalásában olyannyira emberi, mint mi saját magunk. Hogy van ebben némi „regényességbe csomagolt” társadalombírálat? És ha van? A minket körülvevő jelen olyan, amilyen; csoda- szerű lenne, ha az író, mint valami burok lakója, ki tudná vonni magát belőle. Akarva-akaratlanul olvasókként is nyakig benne vagyunk. - Hiszen egy ország szennyesét látjuk kiteregetve Olga szemével, mikor egyszer csak „emelkedik az állomás melletti úton a csatornafedél. Rövidesen hárman-négyen is ereszkednek alá, adogatva egymásnak a bevásárlószatyrokat [...] Hát itt tartunk [...] Laknak a város alatt is. Mint a patkányok, megbújnak a csatornák járataiban.” - Mint a patkányok - szép, már-már nemes gondolat, hogy csak a föld alatt élnek. Jobb, ha erősen kinyitjuk a szemünket, nehogy Olga sorsára jussunk mi is, önmagunkkal és a világgal szembenézi képtelenek - kórházi folyosókra, tébolydába. A regény másik kulcsszava az emlékezés. Különös dolog ez, mintha egy olyan terembe lépnénk - Olga múltjába -, ahol félhomály van, mindenhonnan, a plafonról, a falakról, egy-egy régi bútorról fátylak lógnak: látjuk is, meg nem is a kontúrokat. E furcsa írói technika, a még élő, s a már kitörlödött (sokkterápiával kitörölt) emlékekkel keveredő valóság szinte összezavar minket. Mégis ez hoz abba az állapotba, ami által olvasás közben képesek leszünk egészen „Olgává válni”. Dobozi Eszter ahogy költőként, úgy prózaíróként sem a popularitást keresi. Halkan, de mélyről szól hozzánk. Átemelődik az időn; prózaibban: tegnapja is aktuális. Épp úgy, mint egyik, bő évtizedes verse, mely ma nem kevesebbet, többet mond, mint születésekor mondhatott: „Tőlünk elvétetett a szégyen is, / a kiűzetések szégyene, / volt Évák és volt Ádámok bűneit / keresheted, kihunytak édenek. // Nem ugyanaz a kilakoltatás, / minthogy nincsen honnan hová, / innen sehol sincs kívülebb, / és semmi nem azonos semmivel.” (Sehol) — Ami mégis azonos: a költő versével, a vers - elveszni látszó — emberi világunkkal. (Magyar Napló, Budapest, 2011) RÓZSÁSSY BARBARA Nem kérnek a jövőből A fiatal latin-amerikai elbeszélők A jövő nem a miénk című antológiájáról Már a címéből kitűnik, hogy ez most valami más lesz. A jövő nem a miénk címmel nemzedéki novellaantológiát kiadni merészen provokatív elhatározás, ami könnyen kontraproduktívvá válhat, ha nincs mögötte valódi érték és hitelesség. Első hallásra úgy tűnhet, egy végsőkig kiábrándult, nihilizmusra hajlamos generáció dühöngésére számíthatunk - ezt a feltételezést erősítheti az anarchista jellegű, falfirkákat, köztük egy csontvázat ábrázoló borító is. Ha elcsépelt frázisokat akarnánk halmozni, elővehetnénk az olyan skatulyákat, mint a „válság nemzedéke”, a „neoliberalizmus ki
