Irodalmi Szemle, 2012
2012/6 - IRODALMI SZEMLE - Csicsay Alajos: Azóta csöndesebbek az esték (novella)
Azóta csöndesebbek az esték 35 ja ki, mert mindenki tudja, a gumibugyogóról van szó, ahogyan elnevezték az inkon- tinencianadrágot. Tennészetes dolog, ha valaki annyira legyengül, hogy már a vécére sem tud elmenni, az ápolónők kénytelenek bepelcnkázni. Hiába tiltakozik, hogy ő még szobatiszta, meg tudja mondani, mikor kell őt kitámogatni, vagy tolószékbe tenni, rendszerint azt a választ kapja, hogy ez csupán a megelőzés végett van, ám nyilvánvaló, ha valakire egyszer rákerül az az izé, végképp rajta is marad. Hogy az, többé már nem énekel, és hamarosan el is szenderül örökre, csupán a rémhírterjesztők kitalációja. De ha mégis igaz lenne, nem jobb-e szegénynek? Hát élet az olyané, akit naponta többször is át kell pakolni, akár a pólyás gyereket? Milyen igaza volt annak az öreg papnak, aki azt mondogatta a vele bizalmasabb viszonyban levő híveknek, hogy öt csak addig éltesse a Jóisten, amíg a saját lábán el tud menni az illemhelyre. A nótázás azonban nem a pelenkások miatt maradt abba. Más oka volt annak. Ám előbb el kell mondani, milyen volt az intézet belső elrendezése és rendje, amit ugyan nem hivatalosan, átkereszteltek Árnyékos Otthonnak. Az udvara tele volt nagyra nőtt fenyőkkel, nyír- és hársfákkal, meg virágot hozó díszbokrokkal, rózsákkal, miként a város összes hajdani óvodájáé volt, melyek közül már csak egyetlenegy maradt meg. A többit kétbalkezes kisvállalkozóknak prédálták el a városatyák, és csak az ördög tudja, azóta hányadik gazdára leltek. Milyen jó, hogy legalább ezt az egyet sikerült, még ha nem is az eredeti célra, épségben megmenteni. Az épületben több társasszobát alakítottak ki, jói elkülönítve egymástól a női és a férfi részleget, ami főleg a folyton beszélgetni akaró nőszemélyeknek nem vált ínyükre, de ők, ha egy kis kerülővel is, átjárogattak tereferélni a férfiak szobáiba. Általában négyen-öten laktak egy-egy helyiségben, de vannak az épületben egyágyas szobák is, amelyekre nem csupán azért, mert drágábbak, ritkán akad igénylő. Ezeket olyanoknak szokták felkínálni, akiknek magasabb a nyugdíjuk az átlagosnál, mint például Fekete Vendelnek is, de akárcsak a többiek, szintén elutasította a lehetőséget, mondván, nem szeretne magánzárkába kerülni. Feketének, miután meghalt a felesége, a fia intézte el, mérlegelésre sem hagyva neki időt, hogy soron kívül bejusson az intézetbe. Ő pedig magában elhatározta, a nyugdíjából többé egy fillért sem ad a hozzátartozóinak. Átvette a postástól a pénzt, kifizette a költségeket, s a maradékot bevitte az irodába azzal, hogy tegyék bele a skatulyába. A skatulya egy cipős doboz, melybe a lakók fölösleges pénzét gyűjtögeti az igazgató, és következetesen, hogy lássák a delikvensek, szertartásosan a páncélszekrénybe zárja. Senkinek annyi spórolt pénze nem gyűlt össze, mint Vendel apónak. A tényékhez még az is hozzátartozik, hogy a gondozottak közül egynek sem élt a családja külföldön, igaz, némelyiké messze lakott a várostól, viszont a közeliek sem látogatták túl gyakran az öregjeiket. Vendel fia is, akit úgy szokott emlegetni, a gyerek, csak nagy néha jelent meg, úgy három-négy havonta egyszer pár pillanatra, s ekkor is csak annyit kérdezett: no, mi újság, fater, jól van? Mire ö: jól vagyok, csak a fülem ne zúgna állandóan. Biztosan a repülők zaját hallja, bölcselkedett jó hangosan a fiú, mire általában kitört a nevetés. Soha semmit nem vitt az apjának, de elmenőben az ajtóból mindig visszaszólt: A fölösleges pénzére vigyázzon, nehogy ellopják, inkább hozasson magának rajta gyümölcsöt meg édességet! Elég
