Irodalmi Szemle, 2012
2012/6 - IRODALMI SZEMLE - Csicsay Alajos: Azóta csöndesebbek az esték (novella)
CSICSAY ALAJOS Azóta csöndesebbek az esték Amikor az elnéptelenedett óvoda bejárati ajtaja fölé nagy piros betűkkel kiírták, SZERETŐ SZÍVEK HÁZA, a közelében lakó erkölcsös polgárok mélyen felháborodtak. Azt hitték, megnyílt a település harmadik piros szíves háza, magyarán, egy újabb kupleráj, és pont a város közepén, abban az épületben, amelyben egykoron féltett csemetéik az első versikéket tanulták - anyanyelvükön. Mi tagadás, a jövő nagy reménységei élvezettel skandálták a „Kom-kom- kominár”-t, meg a „Prsí, prsí, lensza leje”-t is. Kár, hogy akkor még angolt nem tanítottak nekik, aminek ma nagyobb hasznát vennék a nyugati világban, ahová rendre kijárogatnak munkát felhajtani. No, de hál’ istennek mégsem piros lámpásos ház nyílt meg a kiürült épületben, hanem olyan se elfekvő, se panzióféle, amely hamar megtelt elaggott nőkkel és férfiakkal. Valószínűleg ez az intézmény is hozzájárult a polgármester újraválasztásához. Küld is hálából minden év decemberében, nemcsak a szívek háza lakóinak, hanem a város minden nyugdíjasának díszes üdvözlőlapot, kívánva rajta bőkezű Jézuskát és sikerekben gazdag újesztendőt. Régebben jutott nekik egy-egy csomag szaloncukor is, de az utóbbi időben, a világválságra hivatkozva, a képviselők többek között ezt is leszavazták. Ettől függetlenül a ház lakói, akár a mesében, boldogan élnek, míg meg nem halnak. Mi bizonyíthatta volna ezt jobban, mint az, hogy esténként, vacsora után, folyamatosan felhangzott benne a nóta. Azonban sajnos, a minap, olyan dolog történt, ami kicsit lelohasztotta a kedélyeket. Azóta csak magukban dudorásznak az öregek, mert fennhangon dalolni egyiküknek sincs bátorsága. Pedig nem tenné nekik szóvá senki, sőt az ápolónők még biztatgatják is őket, kicsit azért is, mert nótázás közben a tolószékeseknek ritkábban jut eszükbe vécére ké- redzkedni, kacsáért csöngetni, tablettát kérni, vagy effélék. Azt a pár csepp könnyet pedig, ami egy-egy dal hatására felcsillan a szemekben, maguk is le tudják törölni. Állítólag a vidámság, még ha sírdogálásba torkollik is néha, képes meghosz- szabbítani az életet, ami viszont nem mindig hálás dolog, pláne, ha a vége felé már egyre több kínnal jár. Tapasztaltabb ápolónők azt is tudják, milyen szörnyű az, ha egy ember, akár még hetekig is képes elagonizálni. Egyszer egy hajdani katonaorvos mesélte, még a virágzás korát élő rendelőintézetben, hogy a hadikórházakban miképpen oldották meg e problémát a kedvesnővérek. A hosszasan haldoklók feje alól, mintha csak véletlenül tennék, hirtelen kirántották a párnát, mire a lélek, akár a megriadt madár, nyomban kiröppent belőlük. No, de ez csak amolyan mendemonda volt, ám ami igaz, mindig akadnak, akik jól tudnak emlékezni az ilyesfélékre. A szívek házába valaki egyszer be is csempészte e rémtörténetet, s azóta folyvást azt suttogják egymás között az asszonyok, hogy a párnára nagyon kell ám vigyázni, nehogy valaki meg találja rántani. Sőt, még ki is eszelnek butábbnál butább sztorikat önmaguk riogatására. Mindig kell nekik valami rejtélyes téma, amit lopva továbbadhatnak ilyeténképpen: „Hallotta, hogy Póli nénire is rátették?” Hogy mit tettek rá, azt senki nem mond
