Irodalmi Szemle, 2012
2012/5 - ISTEN ÉPÍTŐKOCKÁI - Fried István: Kétnyelvűség, többkulturáltság Kelet-Közép-Európa irodalmaiban (tanulmány)
Kétnyelvűség, többkulturáltság Kclet-Közép-Európa irodalmaiban 73 Iógiai egyezés akarása, jóllehet a kelet-közép-európai irodalmak különútjának elismertetése mindvégig programja maradt az irodalmukat nem anyanyelven népszerűsíteni vágyó értekezőknek. Az viszont nem tagadható, hogy míg ezek az értekezők angolul, franciául és a legtöbb esetben németül könyveket, antológiákat, tanulmányokat tettek közzé, addig a kelet-közép-európai irodalmak tudása egymásról bizonyos mértékben megmaradt, a kétnyelvű közvetítőknek köszönhetően. Még abban az időben is, mikor Kelet-Közép-Európában az anyanyelvi közösségek elitje kikívánkozott az államközösségekből, nemigen emlegette a kultúraköziséggel jellemezhető közös hagyományt; s az irodalmi művekben érvényesült az egymás ellen irányzott tendencia, leplezvén az irányzati hasonlóságot, a jórészt közös forrásokat (közös történelmet, a többnyelvűség örökségét, valamint a nem kevésbé közös érdeklődést); hogy aztán a történelmi tapasztalatok nyomán a kutatás megkezdje az emlékezet archívumába záródott kulturális hagyományok közösségének feltárását. A kelet-közép-európai régió politikai és részben gazdasági történetében - a meghirdetett küzdelem az ún. „hazai” piacok birtoklásáért, a gazdasági egymásra utaltság föl nem ismerése, az összefogás helyett az egyéninek vélt utak keresése stb. - valójában a rivalizálás, az egymás ellenében megélt történelem képzetét népszerűsítették, antinómiákra és kizárólagossági tényezőkre egyszerűsítvén le a nemzeti (?) eszme történetét, mindig egy másikkal szemben meghatározván az ún. nemzeti sajátosságokat, sztereotípiákkal helyettesítvén a történelem formálta nemzetszemélyiségek sok évszázados történéseinek elemzését. Ilyen módon mind a történelem- szemlélet, mind az irodalom/müvészettörténet jó darabig mellőzte az összehasonlító irodalomtudomány szempontjai szerint munkálkodó módszertani ajánlásokat, illetőleg amennyiben alkalmazta, nemegyszer messianisztikus, civilizatórikus küldetésről tanúskodó gondolatok beiktatásával torzította. Kialakított olyan ellentétpárokat, mint demokratikus-arisztokratikus, renegát-hazafias, hegyvidéki-síkvidéki, elnyomó-elnyomott, európai-barbár ázsiai és így tovább. Nem csupán a többnyelvűséggel, a plurikulturalitással meghatározható régebbi korszakok kisajátítására került sor, önkényes beépítésére a nemzeti irodalom- és művelődéstörténetekbe, hanem egy nemzetietlen kor tételezésére; ilyen esetben még a művészeti teljesítmények (építészet, zene, festészet) is áldozatul estek annak a gondolkodásnak, amely a följebb emlegetett ellentétpárokkal határozta meg az elfogadható és elutasítandó mentalitásokat. Természetszerűleg a kétnyelvűség, a diglosszia kutatása, éppen úgy az areális nyelvészeté, nem kerülhetett sem a kutatás központjába, sem a (társadalmi) gondolkodás homlokterébe, jóllehet esélyként, alternatívaként már a 19. században körvonalazódott. Ugyanis annak elismerése, hogy egy irodalmi/müvészeti teljesítmény nem feltétlenül pusztán egyetlen „nemzeti” irodalom-, illetve művészettörténetbe sorolható, hiszen a teljesítmények nem egyetlen hagyomány részesei, és maguk sem egyetlen hagyomány át(felül)újra-„írását” végzik. Sem nyelvileg (ritkábban), sem tematikailag, sem műfajilag. S amennyiben párhuzamosságokat keresünk, tárunk föl, akkor a hasonlóságok és eltérések nem feltétlenül az anyanyelvi
