Irodalmi Szemle, 2012
2012/5 - ISTEN ÉPÍTŐKOCKÁI - Fried István: Kétnyelvűség, többkulturáltság Kelet-Közép-Európa irodalmaiban (tanulmány)
74 Fried István irodalom/müvészet önazonosságot hirdető részlegességéből értelmezhetők, hanem - a legtöbb esetben - egy feltételezett régióspecifikum felé mutatnak, annak esetleges módosításán munkálkodnak. S ha a művek „eszmeiségük” révén, a 18. század végétől kezdve, a 19. és 20. századon áthúzódva, az antagonizmusokat igyekeznek megfogalmazni, ezzel egyben a lineárisra színezett, teleologikus fejlődésvonalat rajzolják föl, amely - mondjuk - az anacionálistól a nacionálisig vezet, s ebben a nacionálisban, írhatnók úgy is, egynyelvűben vélik a fejlődés „értelmét” fölfedezni. Olyan terminológiát érvényesítenek, amely egyfelől az átadás-befogadás folyamatát egyszerűsíti le az ún. - rossz emlékű - „kultúrlejtő” fogalmának kidolgozásával, másfelől a pozitivista imagológia nem kevésbé sematizáló elképzelései szerint mutatják be a saját magasabb- és az idegen alacsonyabbrendűségét, idegenen a nem hazait, nem anyanyelvit értve, a sajátba befogadva mindazt a kulturális teljesítményt, amely a történelem folyamán több ízben változó országhatárok között létrejött. Érzékelhető zavar támadt ilyen esetben a kétnyelvű szerzők értelmezésekor, az eltagadástól életművek bizonyos területeinek kizárásáig terjed a történészi elgondolás. A kultúratudományi fordulattal összefüggésben erősödött föl a regionális kutatások korszerűsödése, amelynek egészen közvetlen előzménye az összehasonlító irodalomtudományban már az 1970-es, 1980-as esztendőkben egyre markánsabb alakhoz jutó és az irodalomközi folyamatokra kérdező elemzési irány térhódítása. Előbb a nemzeti/any any elvi és a világirodalom között elterülő mezőn kísérelték meg a kutatók meghatározni az irodalmi/kulturális régiók feltételezhetőségének kritériumait, illetőleg azokat a tipológiai analógiákat, amelyek értelmezése, föltárása ösztönözheti részint a transznacionális kutatásokat, részint az irodalomközi folyamatok lehetséges változatait.7 Ezzel párhuzamosan a nemzeti irodalomtörténetek is érzékelhetően egyre nagyobb súlyt vetettek egy irodalom, szerző tágabb szövegkontextusának bemutatására. Aligha tagadható, hogy kölcsönös előítéletek gátolták a kutatást, a történelmi tapasztalatok közül élénken éltek tovább, amelyek a regionális szintézisre törekvésben egy-egy nemzeti tudomány önigazolását, hatalmi beszédét érezték föltámadni. Csakhogy - az Európai Unió történetével, valamint az egykor elképzelt szellemi Közép-Európa visszaperlésével párhuzamosan - szakítás történt a sematizáló felfogásokkal, amelyek a „gyarmati helyzet”, a „fél-feudális terület”, a „népek börtöne” (inkább jelszó, hívószó, mint rétegzett fogalom) ürügyén utasítottak el meghatározott régió-megnevezéseket és -tartalmakat, és az egykori soknemzetiségű birodalmak alaposabb és méltányosabb értelmezésével nem azok rehabilitására, „fölmentésére” törekedtek, hanem nemegyszer azokat az eljátszott- elmulasztott lehetőségeket - például föderációs terveket - gondoltatták újra, amelyek „nemzeti”-vel érintkező tendenciájuk ellenére alternatívát jelentettek a centralizációs politikával szemben, valamint a régióképződés feltételeit és a hétköznapi élet történelmében megvalósuló, arra épülő irodalmi/kulturális vonatkozási rendszerét igyekeztek körülírni. így kapott a szellemi Kelet-Közép-Európa* egyre több
