Irodalmi Szemle, 2012
2012/5 - ISTEN ÉPÍTŐKOCKÁI - Fried István: Kétnyelvűség, többkulturáltság Kelet-Közép-Európa irodalmaiban (tanulmány)
72 Fried István egyértelművé a centrum és a periféria között létező kulturális különbözőség, valamint olyan ellentétpárok fogalmazódnak meg, mint a rend és a káosz, a civilizált- ság és a civilizáció előttiség, a szervezettség és a szervezetlenség, az organikusság meg a spontaneitás, a (nagy)városi, netán fővárosi létezés meg a távoli/természeti létezés, a kifinomult nyelviség meg a nemegyszer a tájnyelvből alig kiemelkedett nyelv, olykor a nyomtatott, írásbeli kultúra meg a szóbeliség és így tovább. Ennek tudatában változás történik: a kétnyelvűség lényegévé nem a közvetítő szerep válik, hanem - olykor mindkét nyelven, olykor egy nyelven - a részvétel mindkét kultúrában. Ennek akár irodalmi formájául a dokumentálás, a híradás, a tudósítás adódik, a tematikailag és nemegyszer a műfaji alakzatokat tekintve a „földrajzi” értelemben vett „hazai”-nak elbeszélése a nem hazai közösségnek, más esetben egyetlen mű két változatban elkészítése, különös tekintettel a befogadói elvárások és reakciók eltéréseire. Ilyen módon a kétnyelvűség funkciója még inkább differenciálódott, a központoktól távolabbi területeken részint hagyományozódott az együttélésből, a hétköznapok „kulturális” cseréjéből származtatható „nyelvköziség”, amelynek természetes velejárója nem pusztán a dialektusokban sokkal gyakrabban előforduló jövevényszavak integrálódása, hanem a szokások, a rítusok, a nyelvi fordulatok szinte spontán átvétele, amelyre a folklór különféle részterületei gazdag anyagot szolgáltatnak. A perifériából a városokba, a főváros(ok)ba utazó, ott esetleg elhelyezkedő, netán írói-újságírói tevékenységet folytató alkotók nemigen felejtik el, hogy „elődeik” vállalták a közvetítést, olykor földrajzilag/nyelvileg szűkebb területen, de a maguk irodalmi/kulturális hagyományai felől lépnek ki az irodalom „nagy”-világába, szuverén módon értelmezik át ennek a „nagy”-világnak a hagyományait, szembesítvén sajátjaikkal, ragaszkodván ahhoz a kétnyelvűséghez, amely egyben jelzés: nem két kultúra között állnak, hanem két kultúrában, többé-kevésbé azonos biztonsággal. Nem állítom, hogy rendkívüli esetekkel, nemegyszer a nyelvváltás problémájával ne találkoznánk. Még a 19. században sem ritkaság, hogy az iskolai, (egészen) ifjúkori kísérletezés egy másik nyelvvel viszonylag hamar véget ér, és szinte megkönnyebbülésnek hat a visszatérés az anyanyelvbe, mindazonáltal ebből a kísérletből megőrződik mindaz a poétikai tanulság, amely az anyanyelvi verselésben hasznosul, de megőrződik a másik irodalom bensőséges ismerete, amely aztán intenzív műfordítói gyakorlathoz vezet. Ilyen módon két irodalom ismeretével, ez irodalmak kulturális hátterének tudásával fölszerelkezve nem a saját és idegen talál- kozása/találkoztatása jegyében készül a fordítás, hanem a két kultúra szinte együttes meg-szólaltatásának igényével, lehetőségeire rávilágításával, a kultúraköziség demonstrálásával. A kétnyelvűség össztársadalmi presztízse fokozatosan gyengül a 19. század folyamán, az egynyelvűség célként fogalmazódik meg, a nyelvi nacionalizmus a központosított államnak szolgáltat érveket, az anyanyelvi közösségek - többé-kevésbé hasonló érvrendszerrel - autonómiára törekednek. Miközben a hangsúlyozottan nemzetivé váló irodalmak reprezentánsai nem adják föl az európai irodalmakkal a kapcsolattartást, nem változott az európai irodalmakkal való termino-
