Irodalmi Szemle, 2012
2012/5 - ISTEN ÉPÍTŐKOCKÁI - Fried István: Kétnyelvűség, többkulturáltság Kelet-Közép-Európa irodalmaiban (tanulmány)
70 Fried István kor is. Egyrészt a kétnyelvűség nem szorítkozik az anyanyelv és a latin együttes művelésére, másrészt a kétnyelvűség a több kultúra azonos intenzitású „átélésé”- ből, jelenlétéből fakadhat. Az utóbb nemzeti irodalomtörténeti vállalkozások a kulturális nemzetszemélyiséget a(z irodalomjtörténet távolabbi századaiba visszavetítve, azt feltételeztetik, hogy költők, tudósok, művészek választási kényszer előtt álltak, s el kellett dönteniök, melyik (anyanyelvi) kultúra, irodalom, tudomány részeseiként kívánnak munkálkodni. Jóllehet efféle kényszerről, társadalmi, „nemzeti” igényről még a 18. században sem igen tudunk. Éppen ellenkezőleg, kétnyelvű költők, tudósok, művészek, több kultúrára reagáló, több, szomszédos kultúra esemény- történetében résztvevő, azt alakító személyiségek „haza”- és „nemzeť’-felfogásá- ban éppen a plurikulturalitás játssza talán a legfontosabb szerepet. Az a tény, hogy az irodalmi müvek nem pusztán egyetlen anyanyelvi hagyományt gondolnak tovább, hanem közvetítik annak a több- és/vagy vegyesnyelvűségnek az örökségét, amelyet maguk továbbformálnak, hogy különféle kultúrák reprezentánsai tovább differenciálják, mint egy kulturális régió (vagy szubrégió) önértésének és önértelmezésének (irodalmi, művészeti) megjelenési formáját, igazolni látszik, hogy az évszázados állami, politikai, kormányzati és evvel párhuzamosan kulturális együttélés olyan kulturális/irodalmi emlékezetben konstituálódott, amelyre még a 20-21. században is lehet(ett) hivatkozni, igaz, amelyet a nyelvi nacionalizmus képviselői igen erőteljesen támadtak, felejtésre akartak ítélni, és amely nem egy újabb értelmezés szerint — olykor nosztalgikus felhangtól kísérve, máskor hivatkozási alapul szolgálva, megint máskor filológiai elemzéseket előhíva - régióspecifikumként könyveltetik el. Félreértés ne essék: nem önmagában a többnyelvű birodalom, még csak nem is pusztán a vegyes nyelvű lakosság ténye eredményezi a kulturális szomszédságnak kelet-közép-európai változatait, hanem több tényező összejátszását érdemes számba venni, hogy a nemzeti irodalomtörténetek és művelődéstörténetek egyoldalúságai, sematizáló előadásmódjai ellenében az eddiginél nagyobb hatásfokkal érvelni tudjunk. Először is arra lehet fölhívni a figyelmet, hogy az irodalmi kapcsolatoknak, hatásoknak, kölcsönhatásoknak, párhuzamoknak olyan sűrű szövevénye tárul elénk, a különféle (kulturális) szövegeknek oly mértékű egymásba hatolása, oly mérvű átszíneződése, hogy még a 20. századi irodalmi alkotások egyikében-másikában sem nehéz ráismerni a közös kulturális hagyományra, akár az „idegen” nyelvű kifejezések, mondattöredékek beépülésekor, akár az idegenszerűségnek tetsző tükörszavak, tükörkifejezések jellemzést szolgáló felhasználásakor, akár a rejtett idézetek, célzások, utalások, az anyagi kultúrát megidéző leírások, olykor még a(z átvitt értelemben értendő) hanglejtést illetőleg is, nemegyszer váratlanul, sokszor „perdöntő” helyeken bukkan föl az együttélésből fakadó közös kultu- ralitás máig érő emléke. Az ún. „egyenlőtlen fejlődés” Kelet-Közép-Európában (sem) jelenti azt, hogy feltételezhető volna egy irodalom- és nyelvtörténet, irodalomtörténés „ideáltípusa”, amelytől az eltérés anomáliához vezetne, sem azt, hogy Kelet-Közép-Európa kultúrái, jóllehet a „nyugat-európai” modelltől — ha egyáltalá-
