Irodalmi Szemle, 2012
2012/5 - ISTEN ÉPÍTŐKOCKÁI - Vilcsek Béla: Az éber álomtól a megtestesült szóig (tanulmány Varga Imréről)
50 Vilcsek Béla dalszámra pontosan megadja a könyv terjedelmét: „Első kiadás. Oldalszám 912. ” Gondoljuk csak meg! Kilencszáztizenkét, nem is kisméretű oldalon, mint az alcím jelzi: „ Versek 1968-2010”! Manapság? A versolvasás és a verseskönyvkiadás a pályának időszakában? Amikor egy néhányszor tízoldalas versesfüzet alig néhány száz példányos megjelentetéséhez is különleges kiadói fortélyok és különféle alapítványi támogatások szükségeltetnek? S amikor a kiadó is tisztában van azzal, hogy ez a közel ezer oldal még így is csak a szerzőnek, mint hallottuk, csupán egyberostált verseit tartalmazza, s mint ilyen, az az egyszerű válogatásnál ugyan lényegesen több, az összegyűjtött vagy minden versénél azonban szükségképpen kevesebb? A kérdések azután a szerző költészetével és kötetével kapcsolatosan tovább sorakoztathatóak. Hogyan lehet egyáltalán, alig több mint négy évtized alatt, ilyen terjedelmű életművet fölhalmozni és „egyberostálni”? Mi adhat(ott) kellő hitet, erőt, elszánást a költőnek ahhoz, hogy minden különösebb visszhang vagy visszajelzés nélkül, évtizedeken át kitartóan és következetesen a maga sajátos lírai világának megformálásán munkálkodjék? Mi adott, mi adhatott hitet, erőt, elszánást például annak tudomásulvételéhez, hogy első kötete (Crusoe-szaltók, 1975) nemzedéktársai közül talán utolsóként jelenhetett csak meg, a hivatalosság folyamatosan a nonkonformizmus és kozmopolitizmus, az érthetetlenség és a hipermodern avant- gardizmus vádjával illette őt, külföldi ösztöndíját lehetetlenné tette, magánéletét feldúlta, szerkesztői állásából felfüggesztette, majd 1982 januárjában az ország elhagyására kényszerítette, hontalanná tette? Varga Imre alapvetően rejtőzködő költő, s nagy valószínűséggel rejtőzködő személyiség is. Láthatóan ódzkodik attól, hogy magánsérelmeit közvetlenül verseibe emelje. Annál sokkal mélyebb lehet benne a keserűség, s annál sokkal többre becsüli a verset. A hontalanság érzésének konkrét megéléséről a csaknem ezer oldalon is mindössze egyetlenegy versben számol be. Az a címe: Levél barátomnak 1982. augusztus 18-án. Ilyen megrázóan szikár sorok olvashatók benne: „Most szerda van dél / és én már másfél órája hontalan vagyok / nem jó ez ilyen melegben vihogok hontalan... / hontalanságom első éjszakája forgalom / zajával erezett elképzelem az ablakba / nézek s ugyanaz vagyok mögötte aki tegnap még de / látom eltorzul az arc mint egyik nyelvből másikba / áttáncoló csujjogató csapat sötétbe olvad / várom jöjjön hontalanságom első éjszakája / ugyanolyan siváran mint a többi s talán / ugyanolyan magányosan is...” S akkor, ezeket a sorokat olvasva, végezetül fel kell tenni azt a kérdést is: vajon miből merített hitet, erőt és elszánást ez a folytonosan magát emésztő, rejtőzködő személyiség ahhoz, hogy magyarországi áttelepülését követően se a mártír vagy az üldözött szerepét válassza, ne az őt ért sérelmek miatt a sebeit nyalogassa vagy az itteni irodalmi vagy politikai berkek zajos és tünékeny elismerését keresse, hanem tinnyei magányába vonuljon, s továbbra is mindenekelőtt költői életműve építésén fáradozzon? Érdemes ez utóbbi kérdés megválaszolásakor is talán legjobb ismerőjére és értőjére hallgatni. Tóth László 2005 februárjában készített „vázlatos rajzolatában” a következőképpen értékelte az éppen akkor ötvenöt esztendős Varga Imre emberi és al-
