Irodalmi Szemle, 2012
2012/5 - ISTEN ÉPÍTŐKOCKÁI - Fonod Zoltán: A modern magyar irodalom elkötelezettje II. (tanulmány Grendel Lajos pályakezdéséről)
A modern magyar irodalom elkötelezettje 43 egy csapásra az egyetemes magyar irodalom élvonalába került. írásművészetét a budapesti kritika a Mészöly Miklós és Esterházy Péter nevével fémjelzett prózafordulat képviselői közé sorolta. Az újítás igénye, szelleme egyébként már az 1930-as évek közepétől ott munkált a magyar irodalomban. Béládi Miklós az új irodalomelméleti megfontolások kapcsán, az 1980-as években nem véletlenül írta, hogy „nem lehet irodalmi értékmérő, ki a népi és ki az urbánus [...] vagyis a mü is szabad, érvényessége nem azon múlik, milyen előzetes feltevésnek felel meg, értékét egyedül önmaga szavatolja”. Aligha véletlen, hogy a fiatal és tehetséges Esterházy Péter megállapítását idézte, aki a „minőség” kérdésében így fogalmazott: „S megnyugtatóbb, ha bizony az író nem népben és nemzetben gondolkodik, hanem alanyban és állítmányban.” És amikor Béládi a „komolyabb” magyar próza erőtartalékait sorolta, nem mulasztotta el hangsúlyozni: „.. .a megújulás kikerülhetetlen parancsa a magyar prózának.” A kisebbségi irodalmaknak is „egyetlen mentsége a minőség lehet”.3 Merész kísérlet volt 1985-ben az Áttételek című regény kiadása. Grendel Lajos említett regényében (melyet a szerző inkább „Nem(zetiségi) antiregény”-nek becézett), „a valóság és álom határait egybemosó, ennek ellenére mélyen realista prózatípus megteremtésére” vállalkozott. A „vállalni is lehet egyet - mást. Meg kiállni. Meg tűzre vetni a kompromisszumokat. Meg nevetni”- ilyen és hasonló gondolatok foglalkoztatták az írót, amikor évszázadok történelmében kalandozott. Évtizedek ködén át, megélt és képzelt kalandok sugallják számára - a „kérdezni végre” bölcsességével! - az igazságot: „...az írónak kötelessége elköteleznie magát az ember mellett - minden helyzetben.” Az Olsavszky-házban talált tekercsek sok mindenre emlékeztetik az olvasót, mert Musztafa bégtől Vilma néni diópálinkájáig sok mindenre emlékezik az író (következésképpen az olvasó is!). „Az események Grendel számára szigorúan objektivizálódnak, szinte az az érzése az embernek, mintha az író tisztes távolságból szemlélné novelláinak hőseit. Kissé »elidegenedett« hősök ezek, pedig ott él velük az író meditációik, belső monológjaik többnyire komor világában”- írtam a kötetről szóló kritikában 1982-ben.4 Szereplői, hősei és antihősei a szerző első könyvében, az Éles lövészetben megismert kisváros tipikus és különc figurái: szlovákiai magyarok és szlovákok, akik értelmes életről, létbiztonságról, tiszta érzelmekről ábrándoznak egy olyan történelmi korban - a 20. század közepén -, amikor ez szinte elképzelhetetlen. Megragadó részletekre látunk rá, hősei és antihősei élete a megalázó kompromisszumok, személyes kudarcok, háborúk, ki- és áttelepítések jegyében zajlik. A szerző - a „szüntelen frontátvonulásban” - arra a sokszor megmosolyogtató, sőt groteszk küzdelemre hívja föl a figyelmet, amellyel a regény hősei személyiségük integritását és szabadságát próbálják megőrizni. Amikor egy beszélgetés során azt kérdeztem Grendeltől, „az Éleslövészet azt a benyomást kelti, nem alkalmi élmény szülte a történetet, hanem a határozott szándék, hogy később (a Galeri és az Áttételek révén) egyfajta történelmi »tablóvá«
