Irodalmi Szemle, 2012
2012/5 - ISTEN ÉPÍTŐKOCKÁI - Csanda Gábor: AZ RMKT mögött (esszé Domonkos István Kitömött madár című regényéről)
Az RMKT mögött 39 A költő Domonkos István regénye még a látszatát is kerüli a líraiságnak, ehelyett a látványra helyezi a hangsúlyt, a kameramozgást imitáló optikára: változó intenzitással pergő képsorok váltják egymást, s ahol az objektív egy pillanatra megáll vagy elidőz, ott feszültség teremtődik: „a tenger hullámzott, a sziklák közt mintha malacok horkoltak volna, a láthatár, mint egy böllér, kirakta késeit csillogni a holdfénybe”. Ennél is jellegzetesebb sajátossága azonban a beszédhelyzetek és a szereplői szólamok sokasága: akár egy zajos tengerpart, csaknem azonosíthatatlan, mikor ki beszél, még kevésbé, hogy kihez. Leginkább két hanghoz köthető konkrét szólam: az egyik egy zenészé (muzsikus cigányé), a másik egy szerzőé (egy kezdő íróé). Ok azok, akik a legtöbbet beszélnek; vagy múltbeli élményeiket mesélik, miközben ez a múlt a regényidőhöz képest nem mindig kap meghatározható kontúrokat, vagy az éppen velük megeső történéseket mondják el, de ezek a történések jobbára látványok, topográfiailag szűk területen zajló intellektuális mozgások. Az Adria partján vagyunk, a tenger, a tengerparti város, a szálloda s a közeli szigetek alkotta környezetben, mely homályos és baljós eseménytöredékek színhelye. Mindkét figura a szálloda lakója: a zenész idénymunkás, és egy zenekar tagjaként keresi tavasztól őszig a pénzt, az író a titokzatos szállodatulajdonos vendége, és írnia kellene. A zenész aktív szereplő, családos ember, mindent kipróbál, csak hogy pénzhez jusson, magáról (E/1-ben beszélve) azt mondja, „engem a nők éltetnek”, és ehhez képest a munka, sőt még a zene is másodlagos, ürügy a nőkhöz, a hangszer (konkrétan: bőgő) mint asszonyszerző szer. Hozzá képest, de nem csak hozzá képest az író a lehető legpasszívabb alkat: sem szöveget nem képes létrehozni, sem nemi kapcsolatot teremteni, szűz ember, aki a papírral és a nőkkel szembesülve is magára figyel, gátlásosán, kishitüen, a gondolkodó-kétkedő, befelé élő ember módjára, ahogy maga mondja magáról (E/2-ben): „rajongásod intenzitása sokszor addig fokozódott, míg hirtelen minden jelentéktelenné nem vált számodra”. Két véglet: mig Skatulya Mihály, a találékony és tevékeny ember, afféle szocialista, kényszerű polihisztorként aprópénzre váltja minden vágyát, Szergyó, az író nem valósítja meg vágyait. Aki már számtalanszor megégette kezét, és aki még egyszer se. A zenésznek ennek megfelelően gazdag múltja van, és több alternatív, reálisnak tűnő jövőképe (igaz, a regény ideje szerint már nem él, tehát csak múltja van), az írónak csak jelene (igaz, jelene intellektuális, elgondolt, amiként a múltja is: „nem emlékeztél semmire sem, a múltadban is a jövőd fedte fel előtted magát”). A zenész mesél és elbeszél, egy névvel jelölt barátját (Norvo - a nevet mint jelölőt később a szöveg kétségbe vonja) avatja bizalmába, de ez a barát csak passzív hallgató, nem társa a beszélgetésben: Norvót Grendel Lajos Hugójához képest - a Négy hét az élet című legutóbbi regényéből - még csak a beszélő ellenlábasának vagy „utolérhetetlen én- jégnek sem tarthatjuk. Az írónak még ilyen Norvo-féle hallgatója sincs, monologi- zálása leginkább meditációként hat, többnyire önmagához beszél, nem hangosan, s vélhetően nem mindig Szergyóként. Ami összeköti őket, az a regény harmadik főalakja, Lujza, aki hol mágikus-démoni (természetfölötti) lény, hol nagyon is e vilá
