Irodalmi Szemle, 2012
2012/5 - ISTEN ÉPÍTŐKOCKÁI - Csanda Gábor: AZ RMKT mögött (esszé Domonkos István Kitömött madár című regényéről)
38 Csanda Gábor Valamint: jól láthatóan nem nagy kezdőbetűvel indultak a mondatai és nem pont zárta őket, és a váltakozó hosszúságú soraiból az sem volt egyértelmű, próza-e vagy vers. Nem ide tartozik, de meg kell említenem, hogy a kifejezetten a nemi élet csín- ját-bínját taglaló ismeretterjesztő művel sem mentem sokra: jó néhány tévhitemet eloszlatta, néhány gyanúmat megerősítette, s főként tudományos alapon is megerősített abban, hogy a nemi élet nagyon klassz dolog. De hogy hol s miként és végre mikor is érhető el, arról egy szó sem esett benne. A kitömött madár, most, hogy végre elolvastam, tudom, valóban regény. Nem vers, még ha némely sorai versszerűen vannak is tördelve, nem líra, még ha versrészleteket is mozgósít (például a 270. oldalon egy ismert T. S. Eliot-kétsorost, kis- betüsítve a kezdősorokat: „a teremben sétálgatnak a ladyk / és Michelangelót dicsérik”; Kálnoky László fordítása). Próza ez, s az egymás alatti szavainak, szósorainak hol kiemelés a szerepük, hol meg felsorolás tagjait jelölik. Még közelebbről figyelve látszik, hogy a kettő, a kiemelés és a fölsorolás összefügg: mindig olyasmit sorol föl, részletez és ismétel meg, amit kiemelni kíván. A tengerparton üdülő külföldi turisták poggyászának leírása például nemcsak tételes, hanem kimerítően teljes is, sőt, minden használati cikknek a megkülönböztető jegyét is megadja: „hordozható hűtő, benne hússzeletek, üvegek, dingács / még egy koffer evőeszközökkel, tányérokkal / táskarádió, Blaupunkt, gramofonnal, hosszú-, közép- és rövidhullám, URH, a basszust fantasztikusan adja / fényképezőgép, Kodak, színes filmmel / kamera, japán / lencsék bőrtokban / teleobjektív / gázöngyújtó, Ronson / cigaretták, LM, Chesterfield...” - Mindezt oldalakon keresztül. Ilyen jó megfigyelő az, aki a tengerparton szezonmunkásként a betevő falatért dolgozik. Ilyen precízen és mélyen és plasztikusan raktározódik el a... A mi is? Ami nincs meg abból, ami lehetne, ami másoknak megadatott. (A dingács egyébként ital, jófajta bor, Danilo Kis is említi a Fövenyórában.) S nem csak a mából látszik, mennyiben voltak mások a volt Jugoszláviában a klassz dolgok: a regény megjelenése után bő egy évtizeddel, amikor gimnazistaként nyaranta pozsonyi kávéházakban és éttermekben mosogattam, mert azt fizették meg a legjobban, s mert ezek a munkahelyek tetszettek leginkább (s mindenekfölött pincér szerettem volna lenni), én is táskarádiót szerettem volna, de Csehszlovákiában csak hírből ismertük a Blaupunkt márkát, korosztályom látni nem látta. Valamint, túl a jugoszláv nyitottságon, a mából kivehető a dolgok poétikai voltának múlandósága is: a „sör konzervdobozban”, vagy a „szagtalanitó szobor, a fejével meg kell dörzsölni a hónod alját” meghatározások ma már inkább a munkás hétköznapok nyelvében is archaikus világát jelölik, semmint vágyálmok netovábbját. A szöveg egy helyütt azt mondja, „néhány évvel ezelőtt még gondolni sem lehetett arra, hogy az ember külföldre menjen, és ma nyitva vannak a határok”. Később pedig (az Epilógus, vagy a múlt időzítése zárófejezetben): „az igazi veszélyt nem az atombomba képezi, hanem az országhatárok”. Végül nyilván így van ez mindennel: tegnapi megkésettségünk mára semmissé válik, hogy aztán holnap egy új, még kevésbé ledolgozható megkésettségünkkel szembesüljünk.
