Irodalmi Szemle, 2012
2012/5 - ISTEN ÉPÍTŐKOCKÁI - Tőzsér Árpád: Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén (naplórészletek)
24 Tőzsér Árpád választásokat megejtettük, arra lettem figyelmes, hogy a porondon Gyurkovics Tibor szónokol. Beszéde végén azt javasolta, hogy Juhász Ferencet terjesszük föl Nobel-díjra. Szegény Juhász Feri!, ennyire rossz költő volna, hogy Gyurkovics Tibor javasolgatja díjra? (Egyáltalán nem rossz, csak valahogy kifordult alóla a bolygónk.) Akit ma Gyurkovics jó költőnek tart, az egyszer s mindenkorra kompromittálva van. Az a Juhász Ferenc, aki Flarold Bloom 1994-es híres könyvében, a Nyugati kánonban - a magyar irodalomból József Attila és Németh László társaságában - kánonképző személyiségként van említve, mindenképpen más mentort érdemelne. - De valóban: mi történt Juhász Ferenccel az utóbbi egy-két évtizedben, hogy alig hallani róla? Hiszen ha megjelenik itt-ott egy szövege, azt látjuk, hogy versnyelve továbbra is elképesztően gazdag, szókészlete még mindig impozáns, mi a baj vele akkor? Talán az, amit Farkas Zsolt annak idején Tandori Dezsővel kapcsolatosan fogalmazott meg lapidáris könyörtelenséggel: „Az élet rövid, Tandori hosszú.” Juhász túlment valami határon. Feltétlen hitt és hisz a nyelvben, hiszi, hogy az objektív világ totalitása betakarható szavakkal, soha nem kísértette meg a nyelvkritika szelleme, nem zavarta a „nyelv szemüvege” (mint F. M. Müllert, a legfőbb nyelvkritikust), zavartalanul árasztotta (árasztja) magából szófolyamait azon a limiten túl is, ahonnan azok már visszafelé kezdenek hömpölyögni, mint Nostradamus jóslataiban a Nagy Folyó, s önmaguk paródiáinak tűnnek. De a Tékozló ország, A virágok hatalma, a Harc a fehér báránnyal, A halottak eposza, a József Attila sírjánál és folytathatnám a sort, akkor is korszakos versek, valóban Nobel-súlyú opusok, ha a későbbiek már néha komolytalanok. Csak ne Gyurkovics Tibor javasolná őket díjra! Február 16. Mostanában a Šafárik téri menzán ebédelek. Az étterem az egyetem alagsorában van, s én nem tudok úgy végigmenni a hosszú, félhomályos folyosón, hogy eszembe ne jusson a negyvenhét évvel ezelőtti ittlétem: miután egy fél évig úgy bolyongtam, elveszve, az egyetem épületeiben, mintha Kafka kastélyában járkáltam volna, s végül napjában vérig sértve eldöntöttem, hogy itt hagyom Pozsonyt, itt, ezen a folyosón, az egyik ma is rácsokkal fedett ajtó mögött adtam le a katonai felszerelésemet. (Akkor még katonai nevelés is folyt az egyetemeken.) Most, ebédre érkezve vagy ebédről távozva rendre azon merengek, hogy az elmúlt negyvenhét év alatt mennyire nem változtak a reflexeim: a rejtélyes ajtó előtt ma is azt a szorongást érzem, amelyet egykor éreztem.
