Irodalmi Szemle, 2012
2012/5 - ISTEN ÉPÍTŐKOCKÁI - Tőzsér Árpád: Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén (naplórészletek)
22 Tőzsér Árpád beneši dekrétumok revízióját, a csehek pedig felháborodnak. Minden alkalommal felháborodnak, ha valaki rá mer tapintani erre az elevenükre. Én meg azon háborodom föl, hogy sohasem a magyarok jönnek az ilyenfajta követelésekkel, pedig minket legalább annyira érint ez az ügy, mint a németeket: 1946-1948-ban több mint százezer szlovákiai magyart tett földönfutóvá a csehszlovák állam, hányta őket megkérdezetlenül tehervagonokba, teherautókra s vitte bele a fenyegető ismeretlenbe: Csehországba, Magyarországra. Abban a szellemben kellene újratárgyalni a Benes-ügyet, ahogy azt a cseh Lidové noviny című lap a napokban felvetette: Ha Eduard Benešnek a szudétanémet kérdés rendezésében a 2. világháború után hangoztatott és gyakorlatba átültetett álláspontját az emberi jogok mai értelmezése szerint ítélnék meg, akkor a volt csehszlovák államfő tettei népirtásnak minősülnének, amiért, Milosevicshez hasonlóan, ő is nemzetközi bíróság elé kerülne. Február 9. Miután a Pozsony-Zsély útvonalat Koncsol Laci a napokban már kellőképpen felderítette, elindult egy SZMIT-expedíció is Zs. Nagy barátunk meglátogatására. S a „barátunk” epiteton ezúttal nemcsak azért van helyén, mert kinek ne volna barátja Zs. Nagy, hanem azért is, mert a költő valamikor régen, fél évszázada, a komáromi gimnáziumban kisded különítményünk minden tagjának osztálytársa volt. Most is Komáromnak kerültünk, Nagy Jánost, a szobrászt, csapatunk harmadik tagját Hetényben vettük föl (Jancsinak, aki egyébként született komáromi honpolgár, ott van műterme). Úttalan utakon mentünk, dombra föl, dombról le, nem hiába nevezte Mikszáth Szklabonya környékét Görbeországnak. (Zsély Szklabonya mellett van, tulajdonképpen Zs. Nagy is Szklabonyán született, ha pedig egészen pontosak akarunk lenni, akkor a neves esemény a Zsély és Szklabonya között fekvő Karikás pusztán történt, Lajos apja ott volt 1935-ben afféle uradalmi kovács.) A találkozásunk végül is nem volt olyan félelmetes, mint amennyire féltünk tőle. Lajos pizsamában, s meglehetős vidoran fogadott bennünket. Stoma van a hasán, a nyíláson zsákocska, abba megy a széklet, de ami visszataszítóbb: az egész hasa is olyan, mint egy lelógó zsák. „Fel vagyok puffadva”, mondta ő, de én úgy sejtem, hogy bizony ott daganat van, egy zsáknyi. (A rákos Devecseriről jegyezte föl anno valaki: úgy hordta a hasát, mint egy tőle független batyut, maga elé kötve.) Egyébként pedig az elénk táruló Zs. Nagy-kép teljességgel olyan volt, mint amilyet Jules Renard rajzolt naplójában a halála előtt álló Paul Verlaine-ről: „Mogorva Szókratész és mocskos Diogenész, a kutya és a hiéna keveréke.” Azzal a különbséggel, hogy a mi Szókratészünk azért néha-néha elmosolyodott. Főleg akkor derült föl az arca, mikor Koncsol Laci elővette a Madách-Posonium Kiadó ajándékát, az 5000,- koronát tartalmazó borítékot, Nagy Jancsi meg egy üveg borovicskát tett az asztalra. Aztán verseket olvastunk, meg- megcsukló hangon. Közben elnéztem magunkat: egyik vénebb, mint a másik, szakállasak, mint a próféták. S boldogult komáromi úrfi korunkra gondoltam, s nem jutott eszembe okosabb, mint amit pápaválasztáskor mondanak egymásnak a papok, vigasztalásként: Sic transit gloria mundi. A világi dicsőség elmúlik, de a pénz, a
