Irodalmi Szemle, 2012
2012/5 - ISTEN ÉPÍTŐKOCKÁI - Márai Sándor ismeretlen tárcái 1915-ből - A szalánci vár; Riportok az utcáról - Goszpodin pomiluj, Ósz; Jegygyűrű; Háborús mozaikok - Tegnap reggel, Estvány bácsi; Gábriellé D’Annunzió; Dinnyéket... ; Jegyzetek; Szeptember elsején; Pegoud (tárcák; közzéteszi: Ötvös Anna)
Márai Sándor ismeretlen tárcái 1915-böl II kétségbeesett, merev tartással tiszteleg a lencsébe, a másik kivont bajonettel, szétfeszített lábakkal, támadólag áll mellette, fenyegetően villog a szeme, egy pillanatnyi feszült és áhítatos csönd... na... na... valami kattog, a kép készen. A sátor előtt egy piros, fezes bosnyák áll, hosszú, kacskaringós, cirádás réz-torony a hátán, melyből valami bizonytalan piros lé csurog ki három krajcárért. Közben állandó verkli-szó. Gim- belem-gombolom, holnapután, Zsiga, Zsiga, Bergerék Zsigája... Ezt tessék összeadni. Harmadik kép Képtárlat, mint ilyen. Az orosz-japán háború, aktualitás kedvéért a cím megváltoztatva: orosz-magyar háború. Áchim orsz. képviselő megöletése, a Zsilinszky-fí- úk, színezve. Majláth országbíró megöletése. Regula Ede az akasztófán. Ha kijössz, mindezek tetejébe még egy vekkerórát is nyerhetsz. Gyerünk odébb. Egy papagáj ül a vak koldusasszony hátán, és megfelelő ellenértékért kihúzza a szerencsédet. Három krajcárért csak másodosztályú szerencsét húz ki, öt krajcárért első osztályút. És így tovább... Hullámzik a napsütésben, ezen a primitív és fantasztikus díszletű színpadon, sok-sok apró kis ember, s ilyen naiv, egyszerű és olcsó módon próbálnak kifejezést adni a végtelen érzéseknek... (Mi az? Igen, elszakadt a film. Villany.) Márai. 1915. szeptember 2.. csütörtök. 225. szám. 3. Szeptember elsején, ma reggel, a beíratás napján, elmentem egy elemi iskolába. A kapualjban állok és nézem a széles lépcsőn hullámzó örök képet. Beíratás napja, milyen ismerős ez a szó, milyen sok minden cseng ki belőle. Gyerekszívek titkos dobbanása, apaszívek gondterhes szavai, kalapál, csilingel a sok kis és nagy szív a lépcsőházban, első szeptember hideg napfénye beragyogja az arcokat, fehér matrózruhákat, kopott vasárnapi szalonkabátokat, fénylő, sokszor kefélt szalonkabátokat. Egy kisgyerek görcsösen kapaszkodik apja kezébe, megrémül, és sírni kezd. Bizonytalanság, az ismeretlentől való félelem titkos szorongása ül az arcokon. Sok pici ember, kik eddig vesszőparipátokon nyargaltatok, nézlek és sajnállak benneteket. Ugye, nem is tudjátok, szegénykék, hogy itt, az iskola kapujában már ráült gyönge vállaitokra, véglegesen és lerázhatat- lanul ráült a könyörtelen élet. Most már minden másképp lesz, szegény emberkéim. Végzetes hieroglifeket kell megtanulnotok, ismeretlen fogalmak mivoltát verik napfény derűjétől gondatlan fejetekbe, megtanuljátok a verekedést, stréberséget, az örök és elkerülhetetlen harcot az élettel, ma reggel megkezditek ezt, ugye, szegény kis harcos katonáim. Az egyik kis matrózruhás harcos, kit kézen fogva vezet fel a lépcsőn a jól táplált, dísz kedvéért ujjatlan fehér cérnakesztyűbe, szétpattanni készülő fekete mantilba öltözött külvárosi hentes-mama, mondom, a kis harcos rángatja a mama kezét, ágaskodik és súg valamit a fülébe... A mama bólint, megfordulnak és kimennek az udvarra. Utánuk nézek. Drága, szegény, szegény Jövő generáció...” Márai.
