Irodalmi Szemle, 2012
2012/4 - KÖZLEKEDŐEDÉNY - Csanda Gábor: Közlekedőedény (Illyés Gyula: Puszták népe)
72 SZEMLE elénk lépő gazdáról sem tudni, kinek-minek dolgozik: „Egy rögeszmének? Egy szellemi örökségnek?” - kérdi Illyés, mert a gazdában ez a kérdés nem merül föl. Tizennyolc ívnyi terjedelmű munkáját a szerző a rövidke kis 20. fejezettel nyitott könyvként zárja: átadja a szót az olvasónak, találjon az megoldást (a puszták népének, a népnek a jövőjét illetően). Különös, hogy a Puszták népének mai olvasója magára nézve sem találja a megoldást: az Illyés-regény puszták és korok fölötti szociológiájától ugyan nem azt várta, hogy eligazítsa őt, de azzal sem számolt, hogy ennyire fölkavarja. Jobbkor, mint ma, nem is olvashattam volna. A konkrét könyvtárgy is bejárta a maga kacskaringós útját: előttem s apám előtt a lapszéli és lapalji bejegyzések írásképe és színe alapján legalább négyen olvasták. Eredeti tulajdonosának nevét, lakhelyét és a könyv beszerzésének idejét a köteteim és a szerző neve fölötti szép, fekete tintás írás rögzíti: Esterházy Lujza. Újlak, 1937. február. Ugyanez a tinta felkiáltó- és kérdőjelekkel, több bekezdés mellett pedig higgadt és okos megjegyzésekben rögzíti, mit tartott a grófnő érdekesnek, felháborítónak, figyelemre méltónak. Néha csak néhány sor vagy rövidebb szakasz mellé húz vonalat, másutt bekezdéseket, oldalakat jelöl meg így. Velem szemben nem a bicska és a vér rémiszti, hanem az elképzelhetetlen nyomor, a fokozhatatlan, s mégis fokozható kiszolgáltatottság, a nincsnél is nincsebb. Láthatóan magával ragadta a könyv, s egyetért a szerzővel. A másik kéz halványszürke ceruza, erősen balra dőlő zsinórírás, talán Mária húgáé, talán Jánosé: ő az oldalak aljára rója azt, amiben saját tapasztalatai ellentmondanak a könyvbelieknek. Kiderül, hogy náluk (így írja: „nálunk”) ez vagy az nem így volt, például nem volt ennyire érzéketlen a cselédség az állatok iránt vagy hogy ennél náluk azért több pénzt kerestek. Újlakon fontos lehetett, és körbejárt a könyv: a három testvér mindegyike olvashatta, és még egyvalaki. Minden bizonnyal épp a legkisebb, a nyitraúj lakiak emlékezetében ma is Mariskaként emlegetett Mária grófnő őrizte meg a példányt, aki csak bátyja halála után hagyta el az országot. Érdekes lehetett az Esterházyaknak arról olvasniuk, milyenek voltak a legalsó réteg mindennapjai a nagybirtokokon, köztük az Esterházyakén is (a Puszták népe szerint még ezekén volt a legemberségesebb, sőt, itt a jóléti intézmények a falusinál is emberségesebb életet biztosítottak). A homokóra egyik edénye úgy szemléli a másikat, hogy annak tartalmában magát, a róla való képet is látja. Különös látvány, hogy a négy különböző újlaki olvasó gyakran ugyanazt tartja fontosnak megjelölni: némely szakasz mellett a margó négy különböző íróeszköz jelét őrzi. Tragikus, hogy János grófnak végül olyan sors jutott, amilyen. Kegyetlenebb, mint a pusztai cselédek bármelyikének. A pusztán ugyanis, mint a jobbágyfelszabadítás után mindenütt, az ember fölött a közmegegyezésen alapuló szabályok szerint ítélkezhettek. Életébe a felette állók is csak így szólhattak bele; bizonyos kor fölött például kézzel már nem üthették meg, a legnagyobb büntetésnek pedig az számított, ha kiutasították a pusztáról, s mehetett isten hírével.
