Irodalmi Szemle, 2012

2012/4 - KÖZLEKEDŐEDÉNY - Fónod Zoltán: A modern magyar irodalom elkötelezettje (tanulmány Grendel Lajos pályakezdéséről)

54

Fonod Zoltán

del a modern próza lehetőségeit, útkereséseit figyelte. Kezdet és vég, álom és élet, ősi és modem „titkait” kutató írásaiban Grendel számára nem a „gyanútlan géniusz”, García Márquez Száz év magányának mítoszteremtő ereje volt a példa, hanem inkább James Joyce, Franz Kafka vagy a magyar Déry Tibor „menetrendjeire” ügyelt. Grendel számára objektivizálódik az őt körülvevő világ, meg a követési „távolság” is. Belső monológjait olvasva szinte az az érzése támad az embernek, mintha Grendel tisztes távolságból szemlélné novelláinak „elidegenedett” és meditációkra hajlamos hőseit. Kissé „elidegenedett” hősök ezek, pedig ott él velük az író meditációik, belső monológjaik többnyire komor világában. 5

A szlovák nyelvű antológiában felvonultatott fiatalok közül vitathatatlanul Grendel Lajos munkásságát emelte ki a kritika. A Hűtlenek című novelláskötetet első kisregénye, az Éleslövészet (1981), ezt pedig a Galeri (1982) követte. Példátlan elismerést, esetenként ellentmondásos visszhangot az Áttételek (1985) című regénye hozott. Mindez azt is bizonyította, hogy Grendel esetében nemcsak az élmények, hanem már a széljárás is más. A „posztmodem” és az „új érzékenység” ugyanis -jó egy évtizede! - már ott volt számára úgymond a „kertek alatt”. Bár Umberto Eco szerint „a nyitott mű [...] modellje kizárólag elméleti modell”, az évezred végén a világirodalomban és a kortárs magyar irodalom élvonalában is ott voltak már azok az írók, akik a „kétféle beszédmód” közül vállalták, hogy „a formák és nyelvek új összjátéka” alapján alakítsák „irodalmunk nemzeti paradigmáját” (Mészöly Miklós, Esterházy Péter, Tandori Dezső, Oravecz Imre és mások példamutatása volt az eligazító ezekben az években). A „váltás” igénye, felismerése és sikere eredményezte, hogy Grendel Lajos nevét - a „paradigmaváltást” követően - Mészöly Miklóséval és Esterházy Péterével együtt emlegették.

Grendel számára - már a névsort tekintve is - nyilvánvaló volt, hogy a modem regényben „az ábrázolástechnika egyrészt az ábrázolás tartalmává válik (Hermann Broch), másrészt viszont egyfajta jelentésnyitottságnak, rugalmas »lehetőségmezőnek« (Umberto Eco) a kialakítását célozza” - írta Tőzsér Árpád Grendel Lajos regénytrilógiájáról. Umberto Eco, olasz esztéta, irodalomtörténész neve nem véletlenül került ide. Hiszen bár kezdetben a középkor esztétikájával foglalkozott, később - 1959 után - James Joyce művészetét, illetve az avantgárd mozgalmak és a tömegkultúra kérdéskörét tanulmányozta. Az 1980-as évek elején azután új fejezetet nyitott Eco munkásságában az II nome delia rosa (A rózsa neve, 1980, magyarul 1988-ban jelent meg), ahogy ő nevezte, a „14. század végi német szerzetes latin nyelven írott művének 17. századi latin kiadás alapján készített, bizonytalan, neogótikus francia változata”. A 20. század végének ez a legnagyobb olasz bestsellere a kritika szerint a „posztmodern regény” prototípusa lett. Sikerét annak köszönhette, hogy egyszerre lett történelmi-bűnügyi regényként a tömegek, jelfilozófiai regényként pedig a bölcsészelit kedvenc olvasmánya.

Izgalmas ez a kérdés számunkra is, mert - ahogy Tőzsér Árpád írja - „Gren-