Irodalmi Szemle, 2012
2012/4 - IRODALMI SZEMLE - Gál Sándor: Kitágult nap 3. — A nem létező létező; Van minden, ahogy van; A nagypéntek (esszék)
Kitágult nap 3. 31 És semmi mást nem kell tennem, csak írni! Folytatva a „lehetőségről” való gondolkodást: párhuzamba lehetne állítani mondjuk egyetlen nap, s több évtized tapasztalatait, mindazt, ami ilyen vagy olyan módon része lett az életemnek, esetleg az - Életnek... Csakhogy győzném-e erővel, idővel? Mert hiába igyekszem kikerülni az újra és újra megismétlődő bajokat, kellemetlenségeket, fájdalmakat - és azok leírását vagy egy ilyen átkínlódott nap „élményeit”, mint amilyen a mai volt, nem biztos, hogy győzném. A rák utáni élet „kisérői” testi és szellemi pusztítást okoznak, s az ember alkalmatlanná válik a munkára. Az ujjak elmerevednek-zsibbadnak és érzéketlenné válnak a fogásra - az előbb is kiesett a kezemből a töltőtoll —, a lábam el- botlik a szőnyeg szélében, járás közben nekiütődök az ajtókeretnek... Röviden: minden cselekedet veszedelmeket rejt magában. És ugyanez vonatkozik a szellemi tevékenységre is. A gondolatok elveszítik folyamatosságukat, összefüggéseik széthullnak, elmorzsolódnak... S a vége, hogy mindent feleslegesnek érzek, de leginkább önmagamat. Elképzeléseim, felismeréseim, holnapi terveim a megírandókról egyszeriben elúsznak valami titokzatos térbe - visszahozhatatlanul... És hogy e kiáradás közepette rám esteledik, borzongani kezdek a növekvő sötétségtől, az érkező éjszakától, s még attól is, amit most ide írok - hogy ez az egész, ahogy itt megjelenik előttem a papíron, valójában létezővé válik-e, azzá, amivé most gondolom (?). Egyáltalán: kiolvasható-e belőle az az iszonyatos belső feszültség, zajlás, küzdelem, amely, akárha egy monodráma kimerevített jelenete, áll előttem... A feladás beismert története! Nem győzelem, s nem is vereség - hanem a közelgő távozás törvényének tudomásulvétele. Arról, hogy milyen volt (?) a r á k , be tudtam számolni. Hogy milyen lesz a halál, arról hogyan számolhatnék be?! A létezés apoteózisa magában foglalja-e az elmúlás apoteózisát? Nem tudom! Ennek ellenére makacsul kitartok - eltekintve az olykor elő-előtörő kétségeimtől -, hogy folytatnom kell, s folyamatosan az írást. Meglehet, ez a makacsság akár hóbortnak vagy megszállottságnak is tűnhet távolabbról nézve, de ha a magam valóságát veszem tekintetbe, akkor kiderül, hogy ezáltal lehetek képes önmagam megőrzésére, mert az emlékezet az én koromban már viszonylagos — vagy rögzít egy-egy eseményt, gondolatot, felmerülő elképzelést, vagy nem. Nos, a kierker- gaard-i „vagy-vagy-ot” feloldandó, el kell végeznem azt, amit szükségesnek látok, érzek és gondolok. Hogy ne csak engem fogyasszon az idő, de valamit én is elfogyasszak még belőle... Már nem a történetek a fontosak, hanem a tények. Ami összefoglalás, ami cáfolhatatlan. Ahogy hajnalban kimentem az udvarra, azt láttam, hogy megint tél lett. De csupán amolyan átmeneti, mert mostanra már a fölszántott kert visszafeketedett.
