Irodalmi Szemle, 2012
2012/3 - OLVASÓ - Nyilasy Balázs: Arany János balladái a költőiség, az elbeszélő jelleg és a drámaiság tükrében (tanulmány)
Arany János balladái a költőiség, az elbeszélő jelleg és a drámaiság tükrében 89 jából származik. Más kérdés, hogy a jelenet az elbeszélő müvekben is nagyon-na- gyon fontos alkotórész, s a narráció itt sok mindent hozzátehet a megnyilatkozásos, párbeszédes formához. A Tetemre hívásban például a főhősnő sokkos állapotát idegorvosi pontossággal megjelenítő gesztusmozaikok, elbeszélői snittek teszik teljesebbé a rövid szereplői megnyilatkozásokat, hívásokat, felszólításokat, érzelemkifejezéseket. A Híd-avatásban a drámai önbemutató monológok jellemző erejét az elbeszélő tömör prezentációi, bemutatásai fokozzák, és a vízbe érkezés bravúros, változatos körülírásai továbbszínezik („Egy tisztes agg, fehér szakállal, / lassan a hídra vánszorog”; „Nagy zajjal egy dúlt férfi váza / Csörtet fel és vigyorgva mond”; „Szurtos fiú ennek nyakába / Hátul röhögve ott terem”; „S buknak —, mint egykor igazán”; „S elsimul a víz tükre lenn”; „Fogadd be, nyilt örvény-torok!”). A Szondi két apródját viszont az elbeszélői prezentációról teljességgel lemondó, „valóságos” drámai jelenetként foghatjuk fel. Az 1856-os költemény balladái történése - az első két strófa kivételével - színtiszta dialógus: a fiúkat a török táborba csábító küldönc változatos taktikát alkalmazva szól bele az apródok énekmondásába, az ifjak viszont makacsul és konzekvensen végigmondják a maguk verses siratóját, magasztaló énekét. E különös „párbeszéd” mindazonáltal önmagában is csodálatosan tartalmas, sugallatos: az instrumentális és a hüségelvü emberség összeférhetetlenségét, kibékíthetetlen ellentétét szuggerálja. A Szondi két apródja drámai megnyilatkozása, az apródok krónikamondása performativ gesztus, tettcselekvés, hiszen a szolga fenyegetése is világosan jelzi, hogy a fiúk a történetmondáshoz ragaszkodva nagyon is kemény életbeli konzekvenciákat is vállalnak. Az erős performativitás egyébként érdekes módon sok-sok más Arany János-i megnyilatkozásra, dialógusra is jellemző. A körösi korszak első balladájának hőse az egyik legalapvetőbb, par excellence performativ nyelvi formulát, az esküvést hajtja végre,10 a 14. századi história királynéja sorsokat alakít, életeket tesz tönkre, mikor öccsét a pamlagra utalja, udvarhölgyét akarattal haza- kíildi, s vére hullásáért halálos ítéleteket követel (A hamis tanú, Zács Klára). Az Arany-balladák történései persze nem mindig komorak, tragikusak. A párbeszédek azonban a románcballadákban is mindenkor szellemesek, tartalmasak - karakterkifejezők, szituáció-megvilágítók, értelemközvetítők - maradnak. A Rozgo- nyiné első (négystrófás) dialógusrésze a szellemes replikákon keresztül nemcsak a házaspár érzelmeinek frissességét, Cecil asszony temperamentumát, talpraesettségét prezentálja, hanem a szerepkonfliktust a legfontosabb szociálpszichológiai attribútumok bevonásával, a jelmez, a környezet, a referenciacsoport megjelenítésével mutatja be. A költemény második beszédcselekvése ugyancsak szellemesen sokér- telmü. A király csúfolódva bókoló szavaira a szépasszony minden ponton megfelel: az udvarlást elhárítja, a lekezelést elutasítja, miközben Zsigmond nikápolyi vereségére is céloz. Cicelle harmadik megszólalása ugyancsak tartalmas, rövidségében is lényegkifejező, viszonylatkirajzoló beszédszólam. A koronás fő veszélyhelyzetben nem sok lélekjelenlétet árul el, a segítséget hozó asszony azonban a triumfálást visz-
