Irodalmi Szemle, 2012

2012/3 - OLVASÓ - Nyilasy Balázs: Arany János balladái a költőiség, az elbeszélő jelleg és a drámaiság tükrében (tanulmány)

90

Nyilasy Balázs

szafogva invitálja a gályába elsőként a „magyarok királyát”, s csak azután szólítja meg - meleg, személyes tónusban - férjét.

A Pázmán lovag második részében a magyar irodalom egyik legszellemesebb, komikus-humoros párbeszédével találkozunk. Pázmán, a dohogó-zsörtölődő, vígjátéki figura a visegrádi palotába ront be, s az ifjú fejedelem még idejekorán a bohócot állítja a maga helyébe. A rozsdás vitéz a bohócot királynak tisztelve belekezd panaszbeszámolójába, de a sérelmi ok felé haladó történetmondást a „felség” folytonosan megakasztja, a panasz okát találgatva, s a vélt megoldást egy-egy ráis- merést imitáló kérdés formájában foglalva össze. A bohóc által felvetett álokok - a vendégeskedő fiatalok alighanem a gazda vadaskertjébe törtek, netán ittasan ösz- szeverekedtek, avagy nem fizettek a szállásáért, vacsoráért - már csak azért is nyilvánvalóan ironikusak, mert a patriarkális rendben alapvető, s a régimódi, vidéki lovag által különösen mélyen tisztelt vendégszeretet negligálását feltételezik. A közbevetések mindazonáltal folyamatosan megerősítik a komikai szituációt, s finoman kiemelik a tévhitben hagyott Pázmán nevetségességét.

Lényegiek, személyközi erőtereket megjelenítők, szimbolikus rendet jellemzők az Arany-balladák megszólító, megnevező formulái is. A páncélos menyecskét „húgomasszony”-ként üdvözlő Zsigmond (Rozgonyiné), a nádorispánt familiárisán „szolgám”-ként aposztrofáló Nagy Lajos (Szent László), az udvarhölgyet „édes lyányoménak szólító Erzsébet és a testőrzőket „fiaim”-ként számon tartó Károly Róbert (Zács Klára) az Arany balladáira oly jellemző patriarkális világrend építményéhez szolgáltatnak építőkockákat, mozaikokat. A Szibinyáni Jank első versszakában elhelyezett pontos rangjelölések a ballada kilencedik strófájában nyernek eleven értelmet. Zsigmond „a király, a császár” szép, veretes megszólításban adja meg a tiszteletet „István vajdá”-nak, de úgy, hogy a rangkülönbség azért nagyon is érzékelhető maradjon, s a királyi kívánalom íziben teljesüljön: „ Tartom a jusst e fiúhoz! / Enyim a fa, az gyümölcse: / Visszakérem. Te kegyelmed / Ebben most már kedvem töltse.«” („Nem oly hangon volt ez mondva, / Hogy sokáig vagy hiába...” - kommentálja az uralkodó szavait maga a történetmondó narrátor is.)

Rendre „élethüek”, tartalmasak az Arany János-i balladahősök izgatott érzelemnyilvánításai is. A grammatikailag korrekt mondatok ilyenkor behorpadnak, a hiányos szerkesztés eluralkodik, a szórend összezilálódik: a Rozgonyiné vitéze izgalmában állítmány nélküli, elliptikus kiáltásokkal buzdítja társait rohamra, Zács Klára elakadó szavakkal válaszol atyja unszolására, a kegyetlenségtől mámoros boszorkány szavai pedig valósággal egymásra torlódnak, amint emberhúsra hívja a gonosz madarakat. („»Most vitézek! Hajós népek! / Közül-akarattal!«”, »Jaj, atyám! Nem - nem - / Jaj, hova kell lennem!”, „»Most, ebédre, hollók, varjak / Seregestül, aki van!”), „de nem lassú s elnyújtott beszélgetés, mint valami értekező vagy pásztori beszédben [...] az egyén érzületét mintegy óvatlan perczeiben, indulata s szenvedélye őszinte kifakadásaiban, föltáró” - jellemezte a balladai dialógust műfaji monográfiájában Greguss Ágost," és mi csak bámulhatunk, hogy a magyar költő