Irodalmi Szemle, 2012

2012/3 - SZEMLE - Kulcsár Ferenc: Benépesült magány (Duba Gyula: Lámpagyújtás)

SZEMLE

63

Duna felett a lenyugvó nap tüzbe borítja Bécset.

Ugyanez a magány szülte metafora jelenik meg a Lámpagyújtás egyik mesterdarabjában is, A szürke macska árnya címűben. Az író óvárosi és zsidó temető övezte kertjében - ahonnan három ország határát látni - a ravasz, gonosz és vérszomjas, elvadult szürke macska a korlátlan úr, a kegyetlen és főleg láthatatlan zsarnok, mely nemcsak kígyókat és madarakat pusztít, hanem az embert, így írónkat is megkísérti: „Közép-Európában járok ébrenlét és álom határán. Sugárúttá tágul az ösvény, a gyümölcsfák erdőkké nőnek, és sziklás hegységekké válnak a kövek. A Duna síkságokra visz, s a hegyi ösvények a Balkánig vezetnek. Földrészekké tágult kertem, faházam várossá nőtt, a teraszok népek-nemzetek földjei lettek, és a gyalogutak országhatárokként találkoztak. S megéreztem, hogy valaki követ! Hatalmas, szürke árny jön mögöttem, az őskori szörnyekre és mesebeli, misztikus rémekre hasonlított. Háta a toronyházak fölé ér. Lábai oszlopok, szeme lángol, fogait vicsorítja, és gonoszul néz. Kényelmesen követ, nem siet beérni, a nyomomban jár, mint az árnyék. Talán tudja, nem szalaszthat el, egyszer úgyis beér?!”

Innen, a magány mélyéből, illetve magasából látni azt a szakadékot is, mely a rabló, földet, tengert, hegyeket és embereket kizsákmányoló, értékvesztett világ, a már-már az ember akaratán ki- vül működő globalizáció és az egykori paraszt - az író édesapja - között tátong, aki az emlékek búzatáblájának szélén állva markában szétdörzsöli a kalászt, vizsgálva, kasza alá érett-e már a termés. írónknak úgy tűnik, mindez mintha évszázadokkal ezelőtt történt volna, egy eltűnt világ értékeként és szépségeként.

Az eltűnt világnak az értéke és szépsége, voltaképpen ez az, ami erővel és értékkel tölti fel a Lámpagyújtás írásait: a legbensöbb emberi értékekhez, az otthonhoz, ősökhöz, nagyszülőkhöz, szülőkhöz való hűség és ragaszkodás. Duba Gyula már-már a pietás erejével, komolyságával és alázatával vette át őseitől a „kincseket”, állhatatosan őrizve és számadásszerűen megörökítve írásaiban. írónk lelkében és szívében a szülőföld képe úgy él, mint egy műalkotás - egész életében a szülőföldnek ezt a „mesterművét” festi: öntörvényűén, a termékeny magány szülte belső szükségből. Hite szerint — más írókkal összhangban - a szülőföld „tájszólása”, a szülötte világ és táj elsősorban a szellemben és a szívben sűrűsödik, a szellem és a szív véget nem érő vallomásaiban ölt testet, az évszázadokon át sorjázó genetikai utódlásban, írónk esetében a honfoglalás kori Kürt-Gyarmath törzstől kezdődően a 14. század jobbágynevei közt felbukkanó Thomas Dubán át egészen napjainkig. A szülőföld fölé boruló égbolt, az alatta elterülő föld, az Al- só-Garam mente formákban gazdag vidéke, a századokon át formáló és formálódó kultúra, a történelem vastörvényei, a gyönyörű dűlő-, szerszám-, étel- vagy vadvirágnevek, eszmék és hitek egymásnak feszülése, a szülőföldet terem- tő-ölelő mikro- és makrokozmosz rajzolja meg az ember, az író arcát.

S ezek az évszázados - Pilinszky Jánossal szólva - mozdulatlan égboltként