Irodalmi Szemle, 2012
2012/3 - SZEMLE - Kulcsár Ferenc: Benépesült magány (Duba Gyula: Lámpagyújtás)
64 SZEMLE viselkedő képek, a gyermekkor ízében az élet ősízét megérző lélek, a megtartó erejű dolgok és tárgyak teremtik-for- málják a lelket is, ezek népesítik be az ember erkölcsi értékrendjét - mély értelmű metafizikaként és egyben költészetként. Másrészt a szülőföld realizmusa az állandóságában rejlik, a történelmi létbe gyökerezettség az otthon elidegeníthetetlen jogát adja, az időben és térben való folyamatosság ereje és biztonsága által. Mindez — a ragaszkodás a földhöz, az anyanyelvhez, a külső és belső hazához- mélyen európai hagyomány. Ezért ennek a hazának az őrzője és szavatolója Európa kell legyen, az évszázados európai kultúra, s nemzeti közösségünk jólesően gondolhat arra, hogy „kisebbségi történelmünk eredményeit és erkölcsi értékeit a mai európai folyamatok nemcsak igazolják, hanem egyben a jövő törvényévé is avatják”, azáltal, hogy a politika síkján is a kultúra, az erkölcs és humánum útjára kíván lépni. A szülőföld inkább érzelem, mint gondolat, mondja Duba Gyula, nemes pátosz és szenvedély, biológiai realizmus és lélektani metafizika egysége. S ezen az örök törvényen nem változtattak a történelem során a Garam völgyén átutazó hódító és dézsmáló hadak, továris kapitányok, deportáló csendőrök és partizánkomisszárok sem, mert a nép ragaszkodott és ragaszkodik a szülőföldjéhez, az állandóság és a hűség jegyében. S minden látszat ellenére ez máig érvényes. Világméretű etnikai mozgalmak támasztják alá: önmagát kereső és nyelvéhez, vallásához, hagyományaihoz, történelméhez ragaszkodó népek. A lelki-szellemi megnyilvánulások széles skálája mutatja, hogy a népcsoportok, nyelvi és nemzeti kisebbségek a jövőben is a szülőföldjükön akarnak élni, és találni maguknak szabad hazát. A Lámpagyújtás írásai éppoly kime- ríthetetlenek, mint a szülőföld, hiszen írónk szerint a kisebbségi ember szívesen emlékszik, hogy érezze a lét folyamatos erejét, hogy elképzelhetőnek és adottnak hihesse a jövőt. Ezért beszél Duba szinte mindenről, mert a múltunknak, a szülőföldnek nincsen lényegtelen vonása: a régmúlt, a közelmúlt, a jelen és a jövő egyaránt rólunk szól és értünk van - az édes és a mostoha együtt hullámzik a történelemben. Van, amikor forgószél kapja fel a békét, és ismeretlen helyre röpíti, s ilyenkor lelki romlás és anyagi pusztulás van, felforgatott házak, üres istállók, csupasz ólak s lövészárkok szabdalta határ; van, amikor rabszolgaállapotok uralkodnak, deportáló, kitelepítő, konfískáló, államosító, ter- mésbegyüjtő bizottságokkal; vannak szoborledöntő idők, istentelen frontka- rácsonyok, amikor úgy érezzük, zaklatott, dühös, idegen bolygón élünk, hiszen „jog nélkül az ember űzött vad, s az állatoknak nincs karácsonyuk” - de vannak rendszerváltások, leomló berlini falak is, melyek után a mitológiai turulmadár visszaszáll a háborúban elesettek nevét őrző emlékoszlop tetejére, s a karácsonyi éjféli misén megadatik az embernek, hogy „a lélek magányának történelmi mélységeibe tekinthessen”, ahol „kiszolgáltatottsága fényében értelmet nyer a hit”, s megérti azokat a titkokat, melyeket „oly könnyű megérezni, ám a annyira nehéz kimondani”. Ilyen például a temetők és a halottak titka, mely
