Irodalmi Szemle, 2012
2012/3 - SZEMLE - Kulcsár Ferenc: Benépesült magány (Duba Gyula: Lámpagyújtás)
62 SZEMLE Benépesült magány Duba Gyula Lámpagyújtás című könyvéről Duba Gyula Lámpagyújtásának, a 20. századot felölelő humanista rajzainak legjavát — a történelemmel való lelki azonosulás okán - méltán nevezhetjük értékeink gyarapítójának. Az író esszéit, vallomásait, emlékezéseit több oldalról is megközelíthetőnek ítéljük, közeledhetnénk hozzá a szépirodalom, a néprajz, a szociográfia, a politikum, a lélektan felől; mégis, mi elsősorban a magány aspektusából vizsgáljuk meg a kötetet. A teremtő magánynak abból a szemszögéből, mely írónk nemzedékének megadatott: két háború, két rontás közé születve, miáltal a múlt „iszonyú-szép” tapasztalata éppúgy benne élt-él, mint a 20. - többnyire gonosz és elrontott - század második fele. E nemzedék történelmi élménye az állandó újrakezdés lett, s ez arra késztette, kényszerítette őket, így Duba Gyulát is, hogy mindenekelőtt önmagához ragaszkodjon, méghozzá az anyanyelven, a szülőföld kultúráján és a népi közösségen keresztül. S az így ajándékba kapott, birtokba vett tudás és tapasztalat - paradox módon, de - törvényszerűen a termékeny magány felé vezérelte írónkat. A 20. század második felének sztálini típusú társadalmaiban, a keleti despotizmus térhódítása idején, amikor a szocialistának nevezett államok népeit szürke munkatáborba zárták, a nyitottságot, a lélek szárnyalását eleve száműzték az életből. A centralizáció a városokba, elsősorban a fővárosokba terelte az írókat is, s a szigorúan ellenőrzött kultúra öntudatlanul is magányba, a lélek magányába kényszerítette őket. A Lámpagyújtás írásaiból annak a még húszévesen is parasztnak készülő, az élet értelmét az állatokkal és a földdel töltött együttélésben látó, a munkát a test kötelességeként és a lélek nyugalmaként értelmező, városba sodródott embernek a szorongó magánya árad, aki hol a szülőföld élő teljességével, hol az elidegenített jelenből teremtett, már- már mitológiai metaforákkal igyekszik benépesíteni, humanizálni, élhetővé tenni a gyötrő elszigeteltséget. így válnak a parasztarc barázdáinak erecskéi s az emlékek folyói óborrá, mi több, a testet éltető vérré, s így lesz a magányos szemlélődésből teremtés: a felnyíló szem már nemcsak néz, hanem lát is, s minden metaforikus értelmet nyer: a természet, a táj, a hónapok, az évszakok metamorfózisai emberi drámával telítődnek, a pozsonyi Várdomb vedlő ősállattá válik, a búbos vöcsök, a Duna híres halásza az író barátjává, a nagy folyam és parti sziklái a felvidéki táj metaforájává, s maga a Duna, az ősi Ister kiszámíthatatlan óriássá, melyben a Dévény felől érkező fatörzs ősállattá lesz, Loch Ness-i szörnnyé, a százéves, elmúlással küzdő gesztenyefa pedig az író alteregó- jává; Pozsony kikötőjében egy „meglódult” világ képei tárulkoznak az író elé: a Mozart, a Kaiserin Elisabeth, a Beethoven, a Rossini, a Schiller meg a Fide- lio nevű luxushajók, melyek fedélzetén a gazdag nyugati emberek közönyösen „nézik, hogy nézzük őket”, miközben a
