Irodalmi Szemle, 2012
2012/3 - OLVASAT - Ardamica Zorán: Posztmodern gerle? 2. (tanulmány)
54 Ardamica Zorán Olyan szerzői eszköztár ez, amely első látásra inkább a posztmodem diskurzusra lehetne jellemző. Mégis a posztmodem jelzővel aligha illethető Sütő András használja, aki ebben a drámában is a „hagyományos nemzeti” diskurzus talaján áll, a nemzeti nyelv, az identitás megőrzésének és hagyományainak, valamint a szülőföldön maradás és oda visszatérés kérdéseit, a megmaradás mikéntjének morális és pragmatikus lehetőségeit kutatja közösségi aspektusból is. Igaz, egy olyan köztes írói szituációban, amelyben már nem lehet nyilvánvalóként elfogadni a világ egyértelmű értelmezhetőségét, de nem is lehetséges azt teljesen feladni egy szétíródott, többjelentésű, hagyományokat elhagyó, a személyiségintegritás átalakulásának tapasztalatával bíró világ küszöbén. Az írói szereptudat e megrendülés és helyzetfelismerés dacára változatlanul „elkötelezett” maradt. A posztmodem alkotók egyre gyakrabban fordulnak a hagyomány és a nemzeti irodalomban megszokott témák, illetve a regionalizmus felé. Míg például a fiatal szlovákiai magyar alkotók némelyikének szövegéből semmiféle referencialitás nem utal arra, hogy szlovákiai irodalomról van szó, addig a magyarországi Bánki Éva Esőváros című regénye5 kisebbségi közegben, Dunaszerdahelyen, a Csallóközben játszódik.'’ Grecsó Krisztián (pl. Pletykaanyu) vagy Sántha Attila (pl. Székely szótár) mondhatni „álnépies”. Utóbbi a kisebbségi dialektus ismételt nyelvbe emelésével operál. A történelmi regényeket fentebb említettem. A fordítás révén most már két nemzeti irodalomhoz is tartozó, posztmodemként „elkönyvelt” Záva- da Pál regényei is - kiváltképp a Jadviga párnája - a regionális és a kisebbségi/nemzeti tudat felé fordítják a figyelmet. „A hetvenes évek vége felé kibontakozó új irodalmi diszkurzusrendet tehát tévedés volna a hagyomány nemzeti komponenseinek eltüntetőjeként felfognunk: annál is inkább, mert a nyelvi magatartás formáinak megújulása kifejezetten olyan huszadik századi szerzők (Babits, Kosztolányi, Márai, Szabó Lőrinc, József Attila és mások) poétikai-nyelvszemléleti örökségéből táplálkozik, akik számára éppenséggel nem volt közömbös az irodalom nemzeti nyelvű feltételezettségének ténye.”7 Szirák Péter írja, hogy „a népi diskurzus a modernség és a (poszt)romantikus nemzeti identitás első világháború utáni válságára adott válaszként értelmezhető”,8 valamint, hogy a valósággal való szociografikus szembesülés igénye, „a személyiségidentitás közösségiségének eszménye” - a nemzeti kánon összetartó elemei - erőteljesen hatott a nemzeti kultúrára a 20. század második felében is.9 Noha a posztmodem felől szemlélve a nemzetin belül a népi diskurzus is a modernség horizontjában látható, szembeötlő, hogy az irodalmi modernség esztétista vonulatával szembefordul, hiszen kerüli a „nyelvi megelőzöttség tapasztalatával való szembesülést, s így a nyelvben megtörténő hagyománynak, a művészi jelrendszer összetettségének, »széthangzásának« reflektív értékelését”.10 Hasonlóképpen viszonyul az ilyen jellegű posztmodernhez is, miközben a tradicionalizmus, regionalizmus - főként a kisebbségieknél - és a közösségi, nemzeti ideológiai és „nemzetideológiai”" okfejtések, valamint a szociografikusság, az erkölcsi példaállítás territóriumává vált.
