Irodalmi Szemle, 2012
2012/3 - OLVASAT - Ardamica Zorán: Posztmodern gerle? 2. (tanulmány)
Posztmodem gerle? 53 mondások olykor a közönségesség határán szólalnak meg: „Ezek a nőszemélyek vagy nadrágot cserélnek, vagy segget”; „Kard és klapec! Intelmednek ezt a címet adtam!”; „Zsófika: Nem rajong és nem esik transzba. Ella: Hanem mi a francba?”; „Bendegúz úgy alszik, meszet lehet a seggiben oltani!” Az identitások megnevezésének problémája is jelen van a nyelv szintjén. Néha közvetlenül: „Rupi: ...Romák vagyunk, nem cigányok, nagyságos asszony. Ella: Isten lovát! A reggel még cigányok voltatok! Szóljatok idejében az embernek, ha átalakultok! Zsófikám! Vidd az ennivalót a zenész elvtársaknak! Rupi: Jajjajaj! Ez még rosszabb nekünk! Elvtársaknak lenni! Ella: Tepertős cigánypogácsát, cigány- tokányt akartam nektek tálalni. Romapogácsám nincs.” Máskor áttételesen: amikor a vőfély nem tudja a vőlegény nevét, behelyettesít a mondókába: „Egy ifjú legénynek követője lettem, / Akinek nevében itten megjelentem. / Tisztelettel küldett X. Y. atyja, / Szíves meghívását, hogy tudtunkra adja.” A név kiderítésekor is több variációban szerepel a név(!)házasság vőlegénye: Gyulaházi, Istvánházi, Lajosházi, tulajdonképpen ki is mondhatnák, hogy egy Senkiháziról van szó. Zsófika kilétével kapcsolatban eleinte csak a nem fiúgyermeket nemző apa számlájára viccelődnek: „Mózes: ...Te Zsófi! Személyedben fiút látok-e vagy leányt? Zsófika: Az úgy volt, násznagy uram, hogy amikor én szüleim nagy örömére a világra jöttem, jó atyám, doktor Schuller Medus egy kicsit felhajtott, szorgalmasan iszogatott, olyan boldog volt szegény, nem lehetett lelket verni belé. Bárhogyan vigasztalták is, ő csak ezt hajtogatta: fiam született és nem sikerült. Mi az? Zsófika: Na, tudja-e, kit lát? Mózes: Fusermunkát.” Később komolyra fordul a dolog: „Zsófika: O szenvedett, miközben én vagyok a hamisított Schuller lány! Mai napig Schuller lány voltam, reggel óta Lajosházi vagyok, holnaptól meg Balogh, és aztán mi a nyavalya leszek még? A jó híreteket féltve engem fogtok röhögtetni az egész... szocialista táborral!”, illetve: „Ella: Erkölcsi botrányt küldött mireánk az Isten! Zsófika: Ez voltam én.” A szereplők a darab végén próbálják iróniamentesen, kellő komolysággal megfogalmazni sorsukat, kényszerű szerepüket, ám ez a fajta nyelvi kinyilatkoztatás, summázat is csak egy tőlük független, s végső soron szintén ironikus, pom- peiusi szállóige-parafrázisba torkollik: „Medárd: Születésed örömteli volt, ám a közvélekedésben mégiscsak erkölcsi kalamitás. Azt kellett kínkeservesen elsimítani. Kényszerállapotunkban az volt az újabb kényszerűség. Akkor lettünk igazán balkáni gerlék. Zsófika: Bánatos madarak? Medárd: A levert fészek helyén száraz ágból, üvegszilánkokból, szögesdrótból összehordott fészekutánzatban forgolódik, kelti ki tojásait a boldogtalan madár, búsan búg és vihogva kacag, akárha minket utánozna. Tán vele is az történik, ami velünk: vivere non est necesse! Mentiri ne- cesse est. Ella: Élni nem muszáj - de hazudni kell, kellett!” A kimondott evidenciák hitele tehát megromlik, jelentésük átértelmeződik, nemcsak az egész nyelv, hanem az egyes nyelvi rétegek is polifonikussá válnak. Az abszurd és az irónia dramaturgiai helyzetükből fakadóan még az eredetiben idézett népdalokat, rigmusokat is áthatja, azok sem azt jelentik már, amit eredetileg.
