Irodalmi Szemle, 2012
2012/3 - OLVASAT - Ardamica Zorán: Posztmodern gerle? 2. (tanulmány)
ARDAMICA ZORÁN Posztmodern gerle?* II Kiváltképpen érdekes példa Sütő András Balkáni gerle cimű drámája; ez már az 1990-es évek terméke (első változata 1995-ös, átdolgozott és bemutatott változata 1999-es keltezésű). A magyar irodalomban és kultúrában hagyományokkal bíró madárszimbolika már a cím olvastán is utalásokkal telíti az olvasást, mely utalások mások müvein kívül Sütő saját korábbi müveit (pl. az Advent a Hargitán jégmadara vagy az Ugató madár) is játékba hozzák. A történet (majdnem) jelenidejűségével, a sütői parabolák elmaradásával realitását, valóságszerüségét hangsúlyozza, miközben azáltal mutatkozik meg kettős, tragikomikus arca, hogy feltűnően abszurd, képtelennek mutatkozó, önironikus-szatirikus, önkritikus szempontok szerint is értelmezett keserű léthelyzetet tár elénk. Egyfajta jellemzően kelet-közép-európai „posztmodern” állapotot, amelyben a közösség széthullása, szétzüllesztése, önvédelmi mechanizmusainak fonáksága, személyes és nemzetiidentitás-kérdései, a periféria központ-problematika, a személyiség és közösség egyértelmű morális alapállásának képtelensége, a szuverenitás és a hatalommal szembeni tehetetlenségből fakadó alázat ütközése, a ki- úttalan katasztrófaállapot „színe” és „fonákja” jelenik meg és folyik össze egy már- már félelmetesen ősi-mitikus karneváli, végeláthatatlan, kiszámíthatatlan forgatagba. A korábbi drámák magatartásmintái helyett itt a magatartások kisszerüségének tárháza, a megoldhatatlanság mutatkozik meg a világ egyértelmű morális olvashatóságába vetett - sütői - hit megrendüléseként. A drámai identitás-„játék” - ez esetben még e terminus is tragikus - a beszélő nevek, a viselkedésformák, a menekülés-visszatérés- dichotómia és a társadalmi hierarchia lépcsőfokainak, a különböző nyelvi regisztereknek a — Sütőnél ily módon szokatlan - keveredése által jön létre.' A darab a személyiségválság elmélyült stádiumának képe, amikor már nem segít sem az elszakadás, az elköltözés, sem valamiféle emberi áldozat, itt már mindenki, még a jó szándékú egyének is egy kollektív hazugság részeseivé válnak, tulajdonképpen az erkölcsi felmentés lehetősége nélkül.2 Ez már nemcsak mások ámítása egy talán nemes cél érdekében, hanem totális önámítás. Tulajdonképpen nem any- nyira a diktatúra elleni védekezésről van szó, hanem egy kétes értékű látszat fenntartásáról. Itt nem közvetlenül a diktatúra, egy felsőbb hatalom rombol, hanem maguk az áldozatok. A lelki összeomlás - noha okai jórészt a diktatúrában is kereshetők - nem csupán a nemzeti identitás válságával van kapcsolatban, hanem a szereplők általános emberi, erkölcsi, szülői, társadalmi réteg szerinti helyzete kérdőjeleBefejezés az előző, 2012. 2. számból. — A szerk.
