Irodalmi Szemle, 2012
2012/3 - IRODALMI SZEMLE - Markó Béla: Lepke a mozdulatlan kézen (esszé)
6 Markó Béla országban többnyire nem bezárták, hanem kizárták, vagyis száműzték az embereket.) Valószínűleg egy egész szigetországi történelem sugallja azt a szabadságeszmét, amelyben a föld végül is belátható időn belül mindig véget ér jártunkban-kel- tünkben, és máris ott a tenger. Szabott térben kell végtelen variációt alkotni, újra és újra megpróbálni másképpen kitölteni ugyanazt a helyet. Azt hiszem, ez a haiku lényege, de ezt nyilván esetleg én hiszem csak, egy európai ember. Abban viszont biztos vagyok, hogy eltérően a kettéhasított mákszem perverz egész-, vagyis egészségképzetétől, itt valóban a természet leglényegét, illetve egyik leglényegét sikerült megtalálni. A természetet ugyanis minden látszat ellenére nem a szabad terjeszkedés, hanem a folyamatos önmegtartóztatás jellemzi. Van bent egy tervrajz, valahol a génekben, és bár a tomboló, dús nyárban az alma vagy körte megpróbálhatna hatalmasra nőni, akkorára, mint egy dinnye, vagy még nagyobbra, valami megállítja, és pontosan úgy viselkedik, mintha lenne a levegőben egy láthatatlan öntőforma, amelyet ki kell tölteni és aztán meg kell állni. Úgy képzelem, hogy ezek a láthatatlan öntőformák jellemzik a japán kultúrát, ezzel magyarázhatók a precíz mozdulatok, az a hihetetlen erő és intenzitás, amely általában megkülönbözteti a távol-keleti gesztusokat, az apró lépéseket, de még a mélyről jövő, nagyon pontosan formált szavakat is az európaiak kapkodó lélegzetvételétől, hosszú vándorlást ígérő öles lépteitől, darabos szóejtésétől. Hosszú időnek kellett eltelnie, amíg érteni kezdtem a japán haiku-köhőket, és még hosszabb időbe került, amíg megértettem, miért van ekkora divatja ennek a versformának világszerte. Ma a látszat ellenére nem az idegen galaktikák leigázásának bűvöletében élünk, hanem a rendelkezésünkre álló tér behálózását, besűrítését tűztük ki célul, egyre gyorsabb járművek segítségével, illetve legfőképpen a kommunikáció forradalmasításával. Sőt, sikerült a valódi teret egy virtuális világgal helyettesítenünk a számítógép révén. Izgalmasabbnak érezzük a DNS újabb és újabb titkainak felfedését, mint azt, hogy mi van a Marson. A haiku nyilvánvalóan a költészet mikrochipje, valami olyan remekbe szabott alapegység, amelyből kibontható egy sokkal nagyobb költemény, ezt viszont már az olvasónak kell elvégeznie. A haiku arra alkalmas leginkább, hogy beavasson mindannyiunkat a látás, hallás, szaglás és tapintás művészetébe, színek, hangok, illatok, már-már mikroszkopikus dombomlatok, homorulatok, élek és vájatok érzékelésére tanítva minket. Ajapán haiku klasszikus mestere, Macuo Basó ezt több helyen, többféleképpen is elmondja nekünk. Például így: „E világ népe / vaksi: ott, az eresznél / gesztenye virul!” (Gy. Horváth László fordítása.) És arra is rávezet, hogy nagyság és kicsinység, szépség és rútság milyen viszonylagos, mert valójában rólunk van szó, mindig csak rólunk, semmi másról. Arról, hogy nekünk kell valami módon észlelni a világot, és hogy sokfajta észlelés vagy értelmezés lehetséges: „Havas reggelen / még a máskor igen rút / varjú is de szép” (Tandori Dezső fordítása). A haiku nem epigramma, és nem is aforizma. Aki ezekkel összetéveszti, az nyilván írhat szép, szellemes szöveget, de összecsukott markában meghal a haiku lepkéje,
