Irodalmi Szemle, 2012
2012/3 - IRODALMI SZEMLE - Markó Béla: Lepke a mozdulatlan kézen (esszé)
Lepke a mozdulatlan kézen 5 mákszemben, mint picinyke hajadonok picinyke medáljában, portré, színesben, felismerhetően: Vlagyimir Iljics Lenin. Ha pedig valaki azt hinné, hogy ezt nem lehet fokozni, megnyugtatom, lehet: hosszában félbehasított - valódi! - hajszálban vérpiros rózsa, viaszból vagy valami hasonlóból. Aztán pedig a szörnyűséges csúcs, amely előtt tolongtak a nézők: egy döglött - valódi! - bolha parányi bársonypárnácskán, leheletvékony, félkörbe hajlított aranyforgáccsal megpatkolva. A szemem előtt vannak most is, kitörölhetetlenül. Tragikomikusnak éreztem az egészet, amikor onnan kijöttem, őszintén szólva, lenéztem azokat, akik ilyesmivel bíbelődnek, és ugyanakkor megmagyarázhatatlan szégyenérzet fogott el emiatt. Hiszen a világon mindenütt vannak ilyen miniatűr-mesterek, a milli- és mikrométerek bajnokai, legfennebb nem rendeznek nekik múzeumi kiállítást. Akkor mi a baj? Lenin? A döglött bolha? De hiszen a teljesítmény a tárgytól függetlenül is méltányolható. Aztán rá kellett jönnöm, hogy végül is nevetnem kellene, nem szégyenkeznem tudatlanságomon, hogy sztyeppre készültem, feltöretlen szüzföldekre, háborgó Jeges-tengerre netán, és kaptam helyette vodkásüvegbe zárt gyufaszálhajót. A szabadság nagy leckéje volt nekem ez a felismerés, hiszen erről volt szó, a végtelen szovjet földeken, a határtalan ég alatt rabságban tartott emberek perverz, morbid szabadságkísérlete volt ez, utazás befelé, a molekulák, az atomok közé, a meghasított hajszál mindenséget helyettesítő puha rostjai közé, mint egy végtelen erdőbe, vagy a kettévágott mákszem homorú holdtányérjába, amely ha sokáig nézed, eltakarja a teljes égboltot. Egy meghason- lott ország, a világ legnagyobb kiterjedésű állama, miközben látszólag a világűr meghódítására készült, mákszemekbe menekítette Lenin-portréit. Ki tudja, nem zörög-e ma is ott valamelyik mákgubóban a mezőn egy mákszem, amely valójában parányi összecsavarozott medál, és aki megleli, mint a nyertes söröskupakot, szabadságot kaphat cserébe, nagyságot a kicsiségben. Számomra ezek a miniatűrök egy letűnt vagy letünőfélben levő kultúra emblematikus alkotásai. A szabadság homokszemei egy látszólag győzedelmesen dübörgő hatalmas gépezetben. S gondolom, ezek után érthető, miért idegenkedtem sokáig egy másik kultúra precíz kézmozgásától, pontos, behatárolt ecsetvonásaitól, attól a képességétől, hogy a térből egyetlen mozdulattal kihasítson egy akkora darabot, amelyben még éppen elfér a fegyelmezett emberi test. A japán kultúráról beszélek, amelyben a pillangó fontosabb, mint a szelíd vagy vérengző nagyvadak, és a cseresznyeszirom lassú hullása legalább akkora eseménynek számít, mint egy felhőszakadás. Sokáig a haikut sem értettem igazán, ezt a tizenhét szótagos verset vagy talán verskezdetet, amely olyan a mi európai szonettjeinkkel és rondóinkkal összevetve, mint hangya a szarvasbogarak között. Lehet, érni kell, beérni, sőt kicsit talán meg is kell torpanni ahhoz, hogy az ember ennek a befelé-szabadságnak az ízét, szédületét megérezhesse. Nem lehet kényszer ez, mint a gyufaszálak közé menekülő hajdani Szovjetunióban, de már a cárok Oroszországában is, ahol a végtelen tér - Szibéria! - éppenhogy a rabság jelképe lett. (Micsoda zseniális lelemény: abban az
