Irodalmi Szemle, 2012
2012/3 - IRODALMI SZEMLE - Markó Béla: Lepke a mozdulatlan kézen (esszé)
MARKÓ BÉLA Lepke a mozdulatlan kézen Út a haiku felé Életemben először és utoljára 1978-ban jártam a Szovjetunióban, egészen pontosan Kijevben, az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság fővárosában. Fiatal íróként éppen én kerültem sorra akkor, hogy a nagy ritkán nekünk is csurranó-cseppenő írószövetségi keretből néhány napos szerkesztőségi csereúton vehessek részt, az egyik ottani irodalmi folyóirat vendégeként. Ma is élénken emlékszem ennek az útnak számos részletére, a végtelen ukrán égre is, amelyhez hasonlót és mégis egészen másat csak jóval később, Amerikában láttam még. Ez a végtelenség valahogy beilleszkedett abba a képbe, amelyet a szovjet világról próbáltak kialakítani bennünk, hiszen egész gyermekkorom erről szólt: hogy az ember egy végtelen térből egyre nagyobb területet hódít meg magának. Olyan borzongató szavakat tanultam félig megemésztett olvasmányaimból, mint tajga vagy sztyepp. És túlfelőlről is szinte ugyanolyan érzésekkel gondoltam az indiánregények prérijére. Nőni, terjeszkedni, bekebelezni! Ezt hirdette a szovjet egypártrendszer ideológiája, de tulajdonképpen az amerikai demokráciáé is. Az ember, az emberiség expandálni akart, kilépni az űrbe, elfoglalni a világegyetemet. A művészet vagy az irodalom alig ocsúdott fel Auschwitz döbbenetéből, de máris megkísérelt előremenekülni, és egy pillanatra még itt is, ott is visszavilágított az expresszionizmus egyszer már lenyugodott napja. Nem véletlen, hogy a nagyhatalmak között a hidegháború korában is a kozmosz leigázásának sem pénzt, sem emberéletet nem kímélő, de az újságok címlapján vagy filmhíradókban mindenképpen lenyűgöző versenye zajlott. Nos, kijevi utazásomkor természetesen már senkinek sem voltak illúziói azzal kapcsolatban, hogy a határtalan sztyeppeken végigömlő vörös hajnal nem éltető, hanem pusztító tüzet hozott magával. Tanultam mégis valamit a kicsinység és nagyság viszonyáról. Valami nagyon fontosat. Vendéglátóim ugyanis elvittek egyik nap egy különös múzeumba, ahol nem rakéták, űrhajók és tengeralattjárók prototípusait mutogatták, hanem a szovjet ember sokoldalúságát bizonyítandó: rémisztő és elgondolkodtató, de egyébként mesteri miniatűröket. Amit láttam, semmiképpen sem expanzív volt, hanem éppen ellenkezőleg, a kicsinység, az icipiciség emlékműve. A kiállított tárgyak mellett ott volt az alkotójuk neve, de egy erős nagyítót is elhelyeztek előttük, hogy egyáltalán láthassuk, miről van szó. Voltak ott persze szabad szemmel is megvizsgálható alkotások, mint például a gyufaszálak ezreiből megszerkesztett vitorlás hajó, amelyet a vállalkozás nehézségét fokozandó, egy literes üvegpalackban épített fel megálmodója. Ki tudja, mennyi idejébe került, amíg a palack keskeny száján át egy csipeszféleséggel mindezt összeügyeskedte. De volt néhány ennél sokkal lenyügözőbb teljesítmény is. Egy kettévágott
