Irodalmi Szemle, 2012
2012/2 - OLVASÓ - Szilágyi Zsófia: „Móricz Zsigmondnak novella-agya volt" (tanulmány)
88 Szilágyi Zsófia mélyíti, hogy a gyerekek halála háborús halálesetekre másolódik rá a hős fejében - olyan esetekre, amelyek a háború „természetes velejárói”, ettől azonban még szörnyűségesebbek, hiszen hogyan lehetnének bármikor is természetesek. A gyilkos férfi is áldozattá válik a novellában, a háború és a szegénység áldozatává. Amikor a feleségének bevallja a hős, mit tett, a „példabeszédek bibliai egyszerűségével” szól, mégis: az éhség, a szegénység ősi, barbár törvénye ütközik össze a Ne ölj! parancsolatával. A Szegény emberek nemcsak az iskolai tananyagban kerülhet kapcsolatba a több, mint tíz évvel később született Barbárokkal. Ahogy a Barbároknak sem a benne kimondott, puszta igazság adja az erejét, hanem a szöveg megformáltsága, úgy a Szegény emberek is olyan, apró momentumoktól lesz erős szöveg, hogy a főhősnek először a szeme villámlik csak, aztán vasvillát fog a kezébe, letartóztatása után pedig végignyilallik benne, hogy mindennek vége. A Barbároknak már a megjelenése idején is volt olyan olvasója, nem meglepő módon ismét Kosztolányi Dezső, aki nem volt hajlandó belelátni a szövegbe „erkölcsrajzot” vagy „korfestést”, ahogy írta: „Nincs benne »eszmei mag«, nincs mögötte »jelképes értelem« sem. Csak az, ami, és annyi, ami, semmivel se több.” Többek közt azért is hangsúlyozhatta ezt Kosztolányi, mert a kortársak számára ez az elbeszélés, áttételesen ugyan, de arról a támadássorozatról szólt, amely Móricz ellen épp akkortájt folyt. A támadások oka, röviden, Móricznak a trianoni határokon túlra, „Szlovenszkóba” és „Ruszinszkóba” tett körútja volt, amelyről aztán cikksorozatban számolt be, dicsérve az ottani fiatalságot, a megindult autonóm szellemi fejlődést, a szlovák-cseh értelmiséggel való kapcsolattartásban rejlő lehetőségeket. Ezzel viszont, legalábbis a magyarországi konzervatív sajtó és értelmiség szerint, elárulta a hazáját és a revízió eszméjét. 1931 áprilisában, éppen akkor, amikor a Pesti Naplóban a Barbárok először megjelent, már Zemplén vánnegye törvényhatósági bizottsága, majd sorban utána többek közt Borsod-Gömör, Kishont, Csong- rád, Jász-Nagykun-Szolnok fogadott el arról határozatot, hogy Móricz Zsigmond hazaáruló. A naplójában Móricz úgy írt néhol erről a támadássorozatról, mintha a Barbárokat írná: „Vérebek acsarkodnak, hiénák tépik a begyepesedett múlt hantjait, hogy az eltemetett hullát húzzák napfényre, de nem találnak egyebet csak ócska kapcákat és perváta tölteléket, amit jobb lett volna otthagyni, ahol vannak, az idő múlásában nem azt piszkítják el, aki valaha viselte őket, vagy kiadta magából, hanem azokat, akik most túrják bele az orrukat.” De a Barbárok megírása beleilleszthető abba a történetbe és gondolkodási folyamatba is, amely Móriczban annak hatására indult el, hogy tudósítóként 1929 végén, 1930 elején végigülte a tiszazugi méregkeverő asszonyok persorozatát, ellátogatott a gyilkosságok központjába, Nagyrévre, majd írt erről a Pesti Naplónak, illetve a Nyugatnak. A tiszazugi asszonyok ügye fordulóponttá vált számára, olyan szembesüléssé, amely a kultúra és a barbárság feszültségének, a modemitás és az „ősidők” ütköztetésének megírásához vezette el, novellákban és tudósításokban is.
