Irodalmi Szemle, 2012
2012/2 - OLVASÓ - Szilágyi Zsófia: „Móricz Zsigmondnak novella-agya volt" (tanulmány)
„Móricz Zsigmondnak novella-agya volt" 87 történetté formálni a háborúban átélteket, így az nem válhat számára múlttá sem. Otthon is hallja az ágyúszót, a gránátok becsapódását. Amikor a pénzt ellopni megy, majd ott meglátja a Vargáék kislányát, hirtelen az első háborús áldozatával érzi őt összemosódni, olyan lesz a számára, „mint az a lány... ott a háború elején... a legelső gyerek... ott Sabácban...”. Móricz ebben a vonatkozásban is egészen pontosan írja le az orvosilag akkor még nem ismert poszttraumás szindrómát, amelynek egyik jellemzője, hogy a traumát átélt személy nem tudja a múltbeli eseményt saját élet- történetébe beemelni, így a múlt továbbra is jelenként él benne. A Szegény emberek azonban nem pusztán a korabeli történésekkel lép párbeszédbe, hanem az irodalommal is - már Schöpflin Aladár megállapította 1917-es kritikájában, hogy az elbeszélés Dosztojevszkij Bűn és bűnhödésével hozható kapcsolatba. A két mű közt nemcsak az a gyilkosság teremt kapcsolatot, amellyel a főhős a világ igazságtalanságát kívánja helyretenni, hanem az eltervezés ellenére felbukkanó vétlen, gyermek- vagy gyermeki áldozatok is. (Dosztojevszkij Lizave- tája nem gyermekkorú ugyan, gyermeki együgyüségét viszont kiemeli a szöveg.) S hogy még egy közvetett bizonyítékot hozzak arra, hogy a Szegény emberek esetében nem egy szándéktalan Dosztojevszkij-párhuzamról van szó: az elbeszéléssel azonos évben született Móricz-novellában, az Unalmas nap a fronton, mely váratlanul érdekesen végződik, vagy Argirus és Tündér Ilona címűben a fiatal katona a megpillantott három orosz lány egyikéről gondolja, hogy ő „Tolsztoj kis Szónyája! Dosztojevszkij kis Szonyecskája...” Ez a novella tehát szintén a Bűn és bünhődésX idézi meg - az orosz irodalommal folytatott párbeszéd Móricz első világháborús novelláiban azonban több puszta érdekességnél. A háború idején Dosztojevszkij- és Tolsztoj-idézetek szövődtek bele az oroszt mint ellenséget felmutató Móricz-mü- vekbe - ebbe akár beleláthatjuk azt is, hogy egymás meg nem értése - nyelvi és annál tágabb értelemben egyaránt - az irodalom segítségével feloldható. Az „árok” átugrására, a kibékíthetetlennek tűnő ellentétek leküzdésére magában a Szegény emberekben azt a „megoldást” javasolja a hős, hogy lássuk meg egymás arcát: „Mikor a muszkák átjönnek s itt maradnak nálunk... meglátjuk közelről a képüket, a szakállukat, a beretvált arcukat... a szemüket, csak épp hogy a szavukat nem értjük: akkor már nem vágjuk le őket... enni adunk nekik... amit mink eszünk... csak addig ellenség az ellenség, amíg köztünk van a viz...” De ne feledkezzünk meg arról, hogy a Szegény emberek egy olyan Dosztojevszkij-regénnyel lép párbeszédbe, amelynek főhőse szintén többszörös gyilkos - már csak ezért sem szabad pusztán az irodalomnak a barbárságot, a vad agressziót legyőző erejét kiolvasnunk abból a Móricz- novellából, ahol a szellem, a kultúra nem képes uralkodni az ösztönön és a kegyetlenségen. De Móricz nem hőssé emelt egy rablógyilkost (még ha egyes korabeli kritikák ezzel is támadták), nem mentette föl azért, amit tett, mivel nem újságcikket, hanem összetett művészi alkotást hozott létre. A gyilkosság aprólékos leírásával például csak fokozta az olvasóban a kegyetlenség érzetét, erősítette a döbbenetét, hiszen a fiatal apa mások gyerekeit ölte meg. De a gyilkosság borzalmát az is el
