Irodalmi Szemle, 2012
2012/2 - SAJÁTOSSÁGOK, IDENTITÁS - Alabán Ferenc: Sajátosságok és nemzeti identitás (tanulmány)
ALABÁN FERENC Sajátosságok és nemzeti identitás Néhány vonás a határon túli magyar irodalomról „Nem elég a világot gyömöszölni a kultúránkba, a kultúránk értékeit is ki kell vinni a világba... s e másik fontosabb az előzőnél... " (L. K. nyomán) A másság mint közös tulajdonság a kisebbségi és emigrációs közegben Irodalmi lexikonok, irodalomtörténetek és kritikák, de különböző szervezetek és kiadók tanúsága szerint van „kisebbségi magyar nemzeti irodalom”, hasonlóképpen, mint ahogy „nyugati magyar irodalom”-ról is szokás volt - főként a politikai rendszerváltásig! - beszélni, s e két különböző sorsú határon túli magyar irodalom főbb jellemvonásairól értekezni különböző műfajokban és alkotói attitűdökben, ugyanúgy lényegi közös és eltérő sajátosságaikat értelmezni. Igaz lehet ez abban az esetben, ha mégoly különbözőek is a kisebbségi és nyugati magyar emigráns alkotók stílus, szóhasználat, téma, életfelfogás és világlátás tekintetében. Mi számíthat „közös tulajdonságnak” például egy válogatott antológia versei közegében, mi lehet közösen „más” egy prózai gyűjtemény megörökített világában, vagy éppen az irodalmi értékeket minősítő tanulmányok és esszék sorában? Többször idézett és (talán) köztudott az a tény, hogy a nemzeti irodalmak több jelentős, sőt forradalmi alkotója és újítója került ki, kényszerült Nyugat-Európa valamelyik országába, emigrációba. Haraszti Miklós írja ezekről az alkotói sajátosságokról: „...Termékeny félreértések útján hatnak ránk. Témáik felbukkannak a sorok között. Kinyomozhatatlan szüleivé válnak egy-egy törvényes formadivatnak. Érzékenyebbé teszik a kul- túrpolitikusokat, okosítják a kritikusokat, megtrágyázzák az integrációt. így tehetik a legtöbbet a Haladásért, amely az ő sorvadásukban méri magát.”' Itt persze kibővülhet a kör több nemzet emigráns íróira, bár - tegyük hozzá gyorsan - nem volt ez másképp a magyar irodalom emigránsainak esetében sem. Ha végigtekintünk például a magyar líra történetén, észrevehetjük, hogy a Nyugaton élő magyar költők között számos jelentős nyelvi- és formai újítót találunk, sőt olyanokat is, akik - emigrációba kerülve - igen gyakran felhagytak a hagyományos versépítéssel, konvencionális nyelvhasználattal és nyúltak nemegyszer eredeti módon a nyelvhez, mint alakítható és változtatható versképző anyaghoz. Az emigrációban élő költők és a határon kívülre szorult kisebbségi magyar alkotók egyik jellemző közös vonása tehát, hogy fokozott tudatossággal és érzékenységgel kezelték/kezelik anyanyelvűket, amely a más nyelvű környezetben esetenként kizárólag az alkotás - avagy még a házastársi és baráti érintkezés - nyelve lehet. Az anyanyelv ilyen esetekben mint írói alapanyag kap „új szerepet”, elsősor-
