Irodalmi Szemle, 2012

2012/2 - SAJÁTOSSÁGOK, IDENTITÁS - Kacsinecz Krisztián: A Mankurt és az Őrző (tanulmány)

A Mankurt és az Őrző

51

rodtak az emberek, nincs mivel élelmezni őket. Mit kell csinálni? Csökkenteni kell a szaporodást. A feleségeddel csak akkor lesz dolgod, ha a jeladás, a társadalom érdekéből kiindulva, azt vezényli” (Ajtmatov, 68-69.).

Lois Lowry Az emlékek őre (1993) című regényében hasonló utópisztikus társadalmat vizionál. E közösség tagjainak nincs szükségük rádióhullámokra ahhoz, hogy minden körülmények között azt cselekedjék, gondolják és érezzék, amit parancsolnak nekik. Elegendő, hogy - hasonlóan, mint az eredeti mankurtot - megfosszák őket az emlékektől. Nem a szubjektív élményekről, élettapasztalatokról van szó, hanem az objektiv, kollektív emlékezetről, amely - Lowry és Ajtmatov szerint is - magában hordozza a mély érzelmeket és az ezekből fakadó ősi erkölcsi törvényeket, vagyis a humánumot. Nem az a lényeg tehát, hogy e fiktiv közösség tagjai nem emlékeznek valódi szülőanyjukra (hiszen születésükkor azonnal elválasztják a gyermeket az anyjától), hanem az, hogy elveszítették a feltétlen szeretet emlékét, azt a kapcsot, amely összeköti az anyát a gyermekével. Az eredmény viszont ugyanaz, mint a mankurt esetében: ha parancsot kapnának anyjuk „elbocsátására”, vagyis meggyilkolására, mondjuk, mert elérte a megfelelő kort, vagy mert háromszor megszegett valami felsöbbrendü szabályt, habozás nélkül megtennék.

Az emlékezetüktől megfosztott emberek társadalma az „egyéniét”, ahol minden egyforma, „a közösség élete rendezett, kiszámítható és fájdalommentes” (Lowry, 141.). Az emlékezettel együtt járó szabad gondolkodást, a szabad választás lehetőségét viszont ebben a közösségben fel kellett áldozni a rend és az egyenlőség oltárán. „»Ha minden egyforma, akkor nem lehet választani!« - döbben rá az emlékeket lassan visszakapó, tizenkét esztendős főhős, Jonas. - »Olyan jó volna, ha reggel, mikor felkelek, eldönthetnék dolgokat! Például azt, hogy kék inget veszek- e fel aznap, vagy pirosat.« Fejét leszegve végignézett magán, színtelen szövetből varrt ruháján. »De nem választhatok, mert mindig minden egyforma...«” (Lowry, 133.). Lowry igazából arra az állandóan vissza-visszatérő társadalmi problémára mutat rá, miszerint szabadság és társadalmi egyenlőség valójában nem kiegészítik, hanem inkább kizárják egymást, „...annak, hogy az emberekkel egyenlően bánjunk, csupán akadálya az a törekvés, hogy megpróbáljuk ténylegesen is egyenlővé tenni őket” (Demeter, 29.). „Az illuzórikus »tudás«-ra alapozott, tervezőén egyenlősítő kísérlet az állam megengedhetetlenül nagymérvű beavatkozásához vezet, az egyéni szabadság sérelméhez, végső soron pedig - a történelem egyhangú tanúsága szerint - diktatúrához, ennek folytán pedig egyenlőtlenséghez, legalábbis az uralom tekintetében” (Tamás, 185.).

Amikor a totalitarizmusra vagy a diktatúrára gondolunk, automatikusan olyan fogalmakat rendelünk hozzájuk, mint a terror, üldözés, kín, fájdalom. Mindez hiányzik az „egyéniét” rendszeréből, sőt, a rendszer lényege, hogy sikerült felszámolni a szabadsággal együtt járó fájdalmat, szenvedést, bűnözést. Mivel az emberek nem dönthetnek sorsuk felől, nem létezhetnek rossz, esetleg a saját vagy mások életét, tulajdonát veszélyeztető döntések sem. És éppen ez az, ami az identitá