Irodalmi Szemle, 2012
2012/2 - SAJÁTOSSÁGOK, IDENTITÁS - Kacsinecz Krisztián: A Mankurt és az Őrző (tanulmány)
52 Kacsinecz Krisztián sát vagy emlékezetét vesztett embert mindenkor a diktatórikus megoldások felé vonzza: „...a tömegek megszállottan vágyakoznak a valóság elől való menekülésre, mivel alapvető hontalanságukban nem tudják már elviselni a világ véletlenszerűségét és érthetetlenségét” (Arendt, 435.). Inkább egy fiktív, de következetes és átlátható világba menekülnek, ahol minden racionálisan működik, s ugyanakkor nem kell semmiért sem felelősséget vállalniuk, hiszen mindenben mások döntenek helyettük. A családban, nemzetségben, nemzetben manifesztálódó valódi, emberi közösséget, a normális társadalmi kapcsolatokat, melyben tiszteletben tartják - az emberiség kollektív emlékezetéből fakadó ősi erkölcsi törvények mellett - a szabad választás jogát is, mesterségesen létrehozott, természetellenes közösséggel váltják fel, melyben a zavaró sokszínűséget produkáló individualitás és a felelőséggel járó, ezért kényelmetlen szabadság felszívódik. Akad tehát, aki önként mond le gyökereiről és emlékezetéről, s választja a mankurt-létet. Ennek több oka lehet, a félelemtől kezdve egészen az anyagi jólét ígéretéig. (Kazahsztánban például a szovjet érában a mankurt megnevezést azokra a kazahokra használták, akik eloroszosodtak, tehát feladták anyanyelvűket és kultúrájukat, ahogy Az évszázadnál hosszabb ez a nap című regényben Szabidzsan, a nagy tiszeteletnek örvendő helyi öreg „urbanizálódott” fia). A mankurtiiák viszont már nincsen vesztenivalója, ezért bármire képes, gazdájának - kenyéradójának - leghűségesebb s legfanatikusabb alattvalója lesz. Ezt használja ki a totalitárius hatalom, ezért tapaszt nyers tevebőrt minden áldozatának homlokára. Teszi ezt persze azért is, mert tisztában van vele, hogy legádázabb ellensége éppen az emlékezet. A totalitarizmus és az emlékezet ellentéte jól kimutatható a zsidóüldözés példáján is: „A zsidó nép büszke hosszú történelmére, szorosan kötődik hozzá, és a személyes kérdésekre is a nép történetében keresi a választ. Az ilyen nép nem egykönnyen fog lemondani a történelméről, amelyben identitása rejtőzik, és nem fogja alávetni magát valamiféle frissen született történelemmel rendelkező, újdonsült rendszernek. A zsarnokok ezzel tisztában voltak, és hatalomra kerülésük után azonnal korlátozni kezdték a zsidók jogait” (Ocepek). A Mankurt és az Őrző alakjában egy abszolút ellentét manifesztálódik: a rabszolga, aki emlékeivel együtt elveszíti emberségét is, s az emlékek visszanyerése által fokozatosan felszabaduló, öntudatra, emberségére ébredő gyermek. Aki felismeri, hogy a tökéletes rend, egyenlőség, jólét racionális és fájdalommentes világából hiányzik valami: az emlék, hogy milyen embernek lenni. Ezért az emlékért s a szabadságért cserébe vállalja a szenvedést is: „Ha a telepen maradt volna, sosem tapasztalta volna meg ezt. Annak idején a választás szabadságára vágyott. A vágya teljesült, és ő rosszul választott: úgy döntött, hogy eljön a telepről. Most pedig éhezik. De ha ott maradt volna... Jonas folytatta a gondolatot. Ha ott maradt volna, akkor is éhezne, csak másképpen. Éhezné az érzelmeket, a színeket, a szeretetet” (Lowry, 229-230.). Ma abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy választhatunk a Mankurt
