Irodalmi Szemle, 2012
2012/2 - IRODALMI SZEMLE - Vişniec, Matei: K. úr szabad (regényrészlet, László Szabolcs fordítása)
K. úr szabad 37- Úgy néz ki, hogy elromlik az idő - mondta szomorúan az öreg fegyőr. - Hja, bizony, bizony - toldotta még hozzá, és megvakarta a szakállát. Kosef J. azt hitte, hogy álmodik. Mindenekelőtt, nem bírta felfogni, hogy az öreg Franz Hossnak létezett egy ilyen arca is: egy nyugalmat árasztó, fáradt arc, amelyen a szomorúság valahogy meleg, emberi kifejezéssé idomult. Aztán meg, az is felfoghatatlan volt, hogy a máskor mindig goromba fegyőr most egy kifejezetten csendes és barátságos hangon szólalt meg, amely egyenesen csevegésre biztatta az embert.- Ezek az esőzések engem kikészítenek - hallotta Kosef J., mintha egy álomban. — Régebben azért nem volt ennyi eső.- Hogy? - dadogta ismét Kosef J. Már másodszor ejtette ki elképedten a „hogy” szócskát, és kezdte szégyellni magát, amiért nem képes a párbeszédre.- Nem, nem - vágta rá élénk sietséggel az öreg Franz. - Bizony, nem volt eny- nyi eső, A fogoly agyát borzalmas sejtelmek rohanták meg, mint holmi berobbanó golyók. „Lehet, hogy meg akarnak ölni; lehet, hogy mind megőrültek; lehet, hogy látogatóba jött az anyám”, rémüldözött Kosef J., és egy pillanatig meg volt győződve, hogy mindezt hangosan is elhadarta. De nem, nem gondolkozott hangosan, mert az öreg Franz továbbra is ott ült az ágy szélén, miközben néha-néha megvakarta a szakállát.- Már itt van november, és aztán jön december - merengett Franz Hoss, majd hosszasan és kitartóan farkasszemet nézett Kosef J.-vel, mintha ki akarta volna találni, hogy az mire gondol.- De szeptemberben nem volt eső - bökte ki egyből Kosef J., meglepődve a saját hangjától.- Hogyne lett volna — ellenkezett egy kicsit nyersebben a fegyőr.- Nem volt - erősködött Kosef J.- Már hogyne lett volna! - harsogta a fegyőr, amolyan baráti feddésként.- Nem volt - tartotta a magáét Kosef J. újdonsült magabiztosságában. Még hozzá akarta volna tenni, hogy „és kész”, de aztán lemondott róla, már így is érezte, hogy túlfeszítette a húrt. Ennek dacára, úgy tetszett neki, egy örömhullám emeli a magasba. Hiszen nem csupán egyszer, hanem egyenesen kétszer kényszerítette az öreg fegyőrt a „hogyne” szó használatára, ami azt jelentette, hogy volt mer- sze kétszer ellenkezni vele. „Most aztán felőlem meg is üthet”, vélte Kosef. De Franz Hoss nem ütött. Ehelyett tekintetével a padlót fürkészte, arcára pedig egy még öregebb és még fáradtabb kifejezés költözött. Kosef J. hirtelen megsajnálta az öreg fegyőrt. Szinte bánta is már, hogy annyira erősködött azzal az ellenkezéssel. Mi értelme volt ilyesmikkel bosszantani egy öreg és talán beteg embert? A folyosóról pár zavaros mondatfoszlány szűrődött be. Valaki fennhangon dörmögött maga elé, és sántítva haladt a cellaajtók előtt. „Ez Fabius lesz”, rezzent össze Kosef J. ettől a kellemetlen gondolattól.
