Irodalmi Szemle, 2012
2012/2 - IRODALMI SZEMLE - Berger, Timo: Kafka és én (novella, Aich Péter fordítása)
Kafka és én 31 dése volt, „akkor már nem sok választ el minket, engem és Kafkát”. És büszkén elkezdte a feje mögött tágítani és terpeszteni az egymásba gabalyodott ujjait, mígnem azok recsegni és ropogni kezdtek, amitől engem a rosszullét környékezett. André mindennap Steglitzbe utazott. Mindenesetre mindig ezt mondta, amikor esténként felhívott valamelyik telefonfülkéből, amelyekből egyre kevesebb volt, s amelyekhez ezért egyre nagyobb körutat kellett megtennie. S amikor aztán végre talált egyet, szinte mindig késő volt, s én már aludtam, amikor a készülék csörögni kezdett. Olyankor csak szűkszavúan válaszolgattam, vagy csak úgy ömlött belőlem, ami éppen az eszembe jutott. Olyasmi, amiről épp álmodtam, ami minden gondolkodás nélkül a nyelvemre jött. André lelkesedett: „Ez aztán a jó anyag, pajti”, ábrándozott, „inspiráció - a szürrealista módszer: écriture automatique" Elég volt a mondataimat leírnia, és Kafka nyomaival összekeverni. Azokból sokat talált Steglitzben, egy olyan helyen, ahol egy épület, mint isten fenyegető ujja, a szürke külváros fölé mered. A két moldáviai már régen nem csodálkozott Andrén, aki délutánonként gyakran ott kódorgott náluk az udvaron. Néha meghívták egy esti sörre, amit azonban André állítólagos kényes egészségi állapotára hivatkozva többnyire köszönettel elutasított. Nem akart túlságos baráti viszonyba kerülni velük, mivel a moldáviaiakat törvénytelen bérlőknek tartotta, bitorlóknak, akik azt a helyet foglalták el, amely a nagy Íróval való szellemi rokonsága következtében tulajdonképpen őt illette volna meg. Dimitrij, úgy látszik, hatodik érzékszervével, tudomásul vette, hogy André ellenségnek tekinti őket, és kellő távolságot tartva bizalmatlanul figyelte a balkonról, kollégája ezzel szemben tovább szívta cigarettáit, lejárta a lábát az udvaron, itt-ott barátságosan Andréra kacsintott, végigsimította ritkás haját, és csak keveset csodálkozott a kitartó potyavendégen, aki a földre meresztette szemét, hogy „nyomokat keressen”, amint azt a kérdésre válaszolva közölte, majd hamarosan áttért arra, hogy a föllazított földet aranyászok mintájára egy esővízhordóban vízzel elkeverje, és nagy odaadással átszitálja. „Ez a színtiszta szenvedély”, lelkendezett André a telefonban. Amióta mondvacsinált tulajdonát a hátsó udvaron kijelölte, végre tudja, mit jelent ez az érzés. Amikor este a moldáviaiak kilenc körül behúzták a függönyt, letompították a fényt és csak halk zene, többnyire Schubert-dalok hallatszottak a lakásból, André a kis földdarabot, amit a következő napon átkutatni akart, fehér hamuval jelölte meg. A fű az udvaron vakondtúrásokhoz hasonló földhányásokkal és apró kráterekkel volt tele, amelyek összességükben egy rendszeresen kilyukasztott K betűt formáltak. André a lámpa fényében szinte büszkén figyelte engedély nélküli külszíni munkálatainak a tájra gyakorolt hatását. Az izzadság a testére száradt, keze kérges lett. Amikor napi munkájáról a telefonban beszámolt nekem, még mindig nehezen, ám boldogan szuszogott. Három hét múlva André szinte önkívületben ordított a telefonba, hogy megtalálta „azt”.
