Irodalmi Szemle, 2012
2012/2 - IRODALMI SZEMLE - Berger, Timo: Kafka és én (novella, Aich Péter fordítása)
TIMO BERGER Kafka és én Amikor André még a városban lakott, gyakran fölhívott, többnyire későn este, nem is köszöntött, hanem egyből beszélni kezdett. Igaz ugyan, hogy már régóta ismertük egymást, de olykor nehéz volt kitalálni, tulajdonképpen hova akar kilyukadni. Néha azt állította, hogy a szerelem létezik. Néha pedig épp a fordítottját hangoztatta. Néha meg létezett ugyan a szerelem, ám nem volt rá bizonyíték. Vagy hamisítvány volt a bizonyíték, vagy helytelenül alkalmazták azt, viszont az eredmény mégis helyes. Máskor pedig az, amit éppen elmesélt, csak része volt egy hosszabb történetnek, amely csak több telefonbeszélgetés után kerekedett ki. Bevallom, hogy fejtegetéseit nem mindig követtem figyelmesen. Valószínűleg nem is várta ezt el tőlem. Amíg csak a vonal másik végén megerősítő hangokat hallattam, elégedettnek tűnt. „Te megértesz engem”, mondta ilyenkor. Aztán egy rövid időre elhallgatott, és hallottam, amint a cigarettájából szippant egyet, majd csöndesen csettint hozzá. A téma szempontjából mindenesetre gyorsan egyetértettünk: versekről és nőkről beszélgettünk. Néha összemosódott a két téma, úgyhogy csak egyetlen maradt, s aztán még ráadásként Kafkáról váltottunk szót. De Kafka nem volt valami kényes helyzetet mentő téma, s nem is azért beszélgettünk róla, mert zavarba jöttünk volna. Kafka olyan téma volt, amely mindkettőnknek nagyon is a szívéhez nőtt. Andrénak talán jobban, mint nekem; talán azért, mert én Kafka iránt mindig egy kissé bizalmatlan voltam, csakúgy, mint olvasói iránt is, akik annyi mindent belemagyaráztak a könyveibe - na olyan olvasó volt André is. Kafka nagyszerűen alkalmas volt arra, hogy a szerelemről és a költészetről alkotott, időközben egymástól erősen eltérő nézeteinket szemléltesse. Miközben én csak azzal foglalkoztam, hogy Kafka metamorfózisait és folyamatait röviden és gyanakodva kommentáljam, André összevissza csapongóit, hogy utánajárjon a kétértelmű, s eléggé sikamlós történeteknek. Elragadtatta a föltételezés, hogy az egyes hősök sorsát összeesküvés befolyásolta. Úgy vélte, hogy a könyvön kívül is találkozott velük („a földmérő, tegnap az állatkertben, a kacsaúsztatónál, átlépett a prizmán és a vízben pancsolt, fehér cipője volt, fehér cipője!”). S mindezt csak azért, hogy aztán újra Kafkára és saját életrajzára terelje a figyelmet. Közben pedig mindenféle hasonlóságot fedezett föl, többet ráadásul szégyentelenül kitalált. Mig-nem a mosdó fölé hajolva nehezen köhögni kezdett, fájdalmasan ösz- szegömyedve, vagy az apjának, egy nyugdíjas némettanárnak szemrehányó leveleket írt, aki aztán az ötödik levél után méltatlankodva válaszolt, minden szemrehányást határozottan visszautasított, és arra célozgatott, hogy ő, az apa, a szülői apanázst a fiának, ha ugyan nem is tagadja meg, de mindenképpen a minimumra
