Irodalmi Szemle, 2012
2012/2 - GYERMEK, IRODALOM - Csicsay Alajos: Visszhang-féle a gyermek(b)irodalomhoz (esszé)
Visszhang-féle a gyermek(b)irodalomhoz 15 négy elemit végzett „tanítóként” elsajátíttatta velem a betűvetést meg az egyszeregyet, majd kötelező olvasmánynak feladta aprólékosan átbetüzni a kisbibliát és a katekizmust. Ezekből aztán esténként felelnem is kellett. Amikor pedig már nagyobbacska lettem, mintaolvasást tartott - valakitől kölcsön kapott - Herczeg Ferenc Száz elbeszélésé.bői, vitéz Somogyváry Gyula Rajna ködbe vész című regényéből és Jókai Sárga rózsájából. Ha olyan szövegrészhez ért, amiről úgy vélte, rossz hatással lehetne zsenge lelkivilágunkra - ekkor már öcsém is mellettem kuporgott a sámlin -, azt szokta mondani, ez nem nektek való, és gyorsan továbblapozott. így is lenyűgöztek bennünket azok a kádárjánosi akcentussal felolvasott szövegtöredékek, mert ugye irodalmi müvekbe bekerült szavakat csak betű szerint illett kiejteni, ahogyan az írók leírták. Ha nagyon belefelejtkezek egy-egy könyvbe, néha azon kapom magam, hogy úgy olvasok, miként hatvan-egynéhány esztendeje édesanyám tanított rá. Bizony, ha stopperórával mérték volna a teljesítményemet, mint egyes egyetemet végzett, kisdoktor tanító nénik a mai iskolában, aligha jutottam volna tovább a második eleminél. Később, iskolaigazgatóként tapasztaltam, hogy a főiskoláról kikerült egykori tanulóink, miután tanítók lettek, általában olyan pedagógiai fogásokkal éltek, mint annak idején az ő tanítóik, vagyis az akkor még aktív kollégáim. Hogy tanulás közben és tanitás alatt is szabad a gyereknek fantáziálni, azt is a hajdani kedves, ám következetesen szigorú házitanítómtól sajátítottam el. Emlékszem, vagy harminc évvel ezelőtt, második osztályban hospitáltam környezetismereti órán. A kolléganő kérdésére, hogy hogyan bocsátanak ki magukból oxigént a fák - ennél életkorra szabottabb témát már igazán nem iktathattak volna bele a másodikosok tantervébe egy lurkó felpattant, és azt mondta: „Minden fa oldalán van egy kapcsoló, csak kattintani kell vele egyet, aztán brrr, kiszabadul belőlük az oxigén.” A kis kolléganőnek előbb tágra nyílt a szeme, majd hirtelen kapcsolt az agya - lám, milyen sokféle kapcsoló létezik -, és azt mondta: „Nagyon jól feleltél, Gábor, de ez egy mese, így is el lehet képzelni, azonban...” Aztán belefogott újra elmagyarázni a növények légzésének mechanizmusát, hogy végre megértsék a gyerekek, de az már egyiküket sem érdekelte. Tehát valahogy így kezdődött az „elmesétlenítés” folyamata az 1970-es években. Vagy már jóval előbb? Hiszen Móra Ferencnek is a kalcinált szóda technológiáját kellett (volna) tanítania a város sokféle szakmára fogott, folyvást renitenskedő inasainak Szegeden. Móra amellett, hogy kiváló író és régész volt, mint kitűnő pedagógiai érzékkel megáldott szakképzett tanár is tudott kreatív lenni. Fegyelmező eszköznek méterrúd helyett, óráin az Ezeregy éjszaka felolvasását tartotta alkalmasabbnak. Meg is lett a kellő eredménye. Az év végi záróvizsgán feltett kérdésére, hogy mi a szódagyártás alapanyaga, megkapta az egyetlen helyes választ: „a fédörbajsz”. Mi sem természetesebb, a vizsgabizottság tagjai helyeslőén bólogattak. Tehát az „értelmiségi fogyatékosság” úgy látszik, nem a mai kor génmanipulációinak a terméke. Szerintem a pedagógusképzés mára inkább amolyan tudósképzésféle lett. Nem éppen enyhe túlzással azt is merném mondani, elembertelenedett, aminek kő-
