Irodalmi Szemle, 2012
2012/2 - GYERMEK, IRODALOM - Csicsay Alajos: Visszhang-féle a gyermek(b)irodalomhoz (esszé)
14 Csicsay Alajos nyűket „gyermekirodalom-ügyben”, én pedig arra, hogy mint egykori pedagógus, munkájukra reagálva, vállaljam el a „visszhang” szerepét. Nagy bátorság ez tőlem, merthogy immár tizenkét esztendeje nyugdíjas vagyok, ezért a témával kapcsolatban csak a már letűnt időből kiindulva foglalhatok állást. Mindkét szerző esszéje, illetve tanulmánya alaposan felkavarta vénülő kedélyvilágomat. Egyrészt, mert „átfogóbbak” már nem is lehettek volna, mint amilyenek lettek elmélkedéseikben. Ezért nem valószínű, hogy tudok a munkájukra rímelő, gazdag tartalommal teli nagyot kiáltani, hogy ezáltal visszhangozzék a mondandójuk. Meg mi tagadás, attól is félek, hogy mind a lap szerkesztőinek a törekvése, mind a szerzők részletekbe menő elemzése, hozzájuk téve az én erőtlen visszhangomat is, nem lesz több pusztába kiáltott szónál. Mert sajnos, mérhetetlenül megnőtt az „értelmiségi fogyatékosok” száma. Pedig akárcsak a mindenkori gyerekek, „intelligens óvodás” korukban még ők is „mindenevők, mindenhallók és mindenlátók” voltak, sőt még kisiskolásként is talán. Csakhogy az ilyen szertelenséget nem tudják elviselni a besulykoló masinériák, hát nagy buzgalommal gondozásba veszik a lurkókat, hogy mielőbb versenyképes, problémamegoldó kis öregekké akcelerálják őket. M. Csepécz Szilvia, esszéje elején, önvallomást tesz irodalmi élményeiről, amelyek őt még kisiskolás korában érték, sőt, József Attila szavai már ötévesen gyönyörűséggel töltötték el. Szerinte is ritka kivétel az ilyen gyerek. Engedtessék meg, hogy én egy másfajta kivételről szóljak: a nemzedékemről, amelynek voltak olyan tagjai - még élnek egypáran akiknek csupán három-négy elemi osztály jutott, mint hajdan a szüleiknek. Szüléink az első, mi a második világháború kárvallottjai lettünk. A sors viszont valami módon képes volt kárpótolni néhányunkat. A gyermekkori szocializáció elengedhetetlen velejárói, amit Szilvia is kiemel, a társas szerepjátékok és a mese. Mimózalelkü fiúként én az „Adj király katonát!” helyett, igaz, kissé restelkedve, szívesebben a lányok közé álltam „Beültettem kiskertemet” játszani, nemcsak az iskolaudvaron, hanem a libalegelőn is. S amikor elfáradtunk, leányka pajtásaim kérlelésére Benedek apó meséit reprodukáltam nekik a faluvégi vén diófa alatt. A kimüveltebb szóra, mint József Attiláé, nem voltam olyan fogékony, mint M. Csepécz Szilvia, csak jóval később lettem az, kicsit túl a kamaszkoron, mert édesanyám egyszer azt találta mondani, igen „ígyuntalan” vers az, amelyik a Dunában úszó dinnyehéjról szól. O Petőfit és Arany Jánost tartotta igazi költőnek, nem is keverte össze a petrencésmdat a vendégoldallal, már csak azért sem, mert minden udvar sarkában ott álltak glédában, de anyám irántuk való nagyrabecsülését mégiscsak a költők váltották ki. így hát kapásból meg tudta mondani, melyik alkalmatosságot kapta fel hirtelen nagy haragjában Kukorica Jancsi gazdája, és melyikkel mutatta Toldi Laczfi nádor hadának a Budára vivő utat. Ma ennek megfejtéséhez néprajzi szótár szükségeltetik. Más jellegű (irodalmi) kritériumok: Pósa Lajos rigmusaira szokta álomba ringatni anyám a tőlem közel hat évvel fiatalabb öcsémet. S amikor a világháború meg a jogfosztottságunk következtében, iskola híján maradtunk,
