Irodalmi Szemle, 2012
2012/12 - IRODALOM,TÖRTÉNET - Szitár Katalin: Krúdy lírai prózájának értelmezéséhez II. (tanulmány)
Krúdy lírai prózájának értelmezéséhez II. 73 szigetelt időpillanatot - hozza létre, hanem magát az idő érzékelését.' Az emlékezetet működtető nyelvi kreativitás megszünteti a közvetlen emlékezés - a múlt visszaállíthatósága - illúzióját, azáltal, hogy feltárja annak közvetítő közegét: a szót — mint az emlék szemantikai nyomát, egyénijeiét. Az emlék realitásához lehetetlen hozzáférni, ezért a tudat a múltbéli eseményt helyettesítő „szemantikus nyomokhoz” tud csak visszatérni.4 Ezek a nyelvi jelek egyedi, végső soron személyes produkciók, ameny- nyiben a jelet a jelentéssel a(z emlékező) személy kapcsolja össze, függetlenül mindenfajta kollektív szótártól. Az emlékezet ezért csak olyan narratívában tud testet ölteni, amelynek elsődleges ösztönzője - paradox módon - maga a szó (a jelölő), s amely ezért a jelek - emlékezeti helyettesítők - magyarázatára van beállítva.5 Az alább következő műelemzést megalapozandó, idézzük még fel Andrej Belij koncepcióját az emlékezetről/emlékezésről. A fogalomról, a képről és a hangról fent mondottak értelmében a fogalom a nyelvben nem egyéb, mint a kép emlékezete (vagy: a képre való emlékezés) - olyan, mint egy fényképfelvétel... Az emlékezés, amely minden szóban működik és testet ölt, a nyelvi tevékenység egészére kiterjed, következésképp a gondolkodás univerzális sajátossága: „Nem gondolkodunk, hanem emlékezünk. Kimondunk valamilyen terminust; a terminus mögött pedig homály, üresség, a Ding an sich vagy a res (a tiszteletre méltó ontológia, melyről nem tudunk okosat mondani).”'’ Az emlékezés azonban a szó révén sem jut hozzá az emlékhez, mivel a szóra - az emlék jelére - tudunk csak emlékezni: „Tehát visszaemlékezünk-e? Az emlék emlékezete is alszik; az emlékezetünk rövid: csak a terminusra emlékszünk - ez minden.”7 Azonban - ahogyan ez Belij elgondolásaiból következik - megjelöl még egy emlékezeti forrást. Ez természetesen a hang. A ritmikus hang és a ritmikus mozgások: „Az euritmia: gesztusokban való elbeszélés arról, ami bennünk van, de amit nem ismerünk fel magunkban mindaddig, amíg fel nem tárjuk a mélységeket, melyeket a test ritmusa világít meg.”8 Belij kiszélesített - ugyanakkor eredeti - értelemben használja a ritmus fogalmát: beleérti a formális ritmus forrásaként számon tartott ritmikus fizikai és mentális mozgásokat is. Az alább következő elemzésben e ritmikus forma hangalaki megjelenéseit s azok értelemképző elveit kíséreljük meg feltárni. Az emlékezés és a felejtés beszéde (Női arckép a kisvárosban) A Női arckép a kisvárosban narratív kompozíciója az emlékezés és a felejtés - egymást kereszt-szimmetrikusan ellentétező - eseményeire alapozódik. Szindbád felejt: nem emlékezik Lenkére, aki viszont levelével emlékezteti őt önmagára. Lenkében, úgy tűnhet, felfokozott emlékező tevékenység működik. Egy másik alakjegy is - ugyanilyen oppozícióban - társul a fenti két attitűdhöz: a felejtéshez az alvás (félálom, bóbiskolás) állapota kötődik, az éber emlékezéshez viszont az alvás (szinte kóros) hiánya. Rögtön hozzá kell azonban tennünk: mind az emlékezet, mind a felejtés kettős természetű: Szindbád „felejtése” nagyfokú emlékezeti munkát tartalmaz, s ez megfordítva is igaz: Lenke szakadatlan emlékezésében is benne
