Irodalmi Szemle, 2012
2012/12 - IRODALOM,TÖRTÉNET - Szitár Katalin: Krúdy lírai prózájának értelmezéséhez II. (tanulmány)
74 Szitár Katalin foglaltatik a felejtés. Hogy ezt a kettős folyamatot leírhassuk, meg kell határoznunk, hogyan függ össze az emlékezés és a költői szövegalkotás a műben. Először is azt kell mondanunk: Szindbád emlékezete valójában élénk, de nem az életbeli Lenkére - az asszony szemléleti képére - emlékszik. Ezt valóban „elfelejtette”. Közös múltjuk feledésbe ment: a templom, amely körül sétáltak, Lenke élettörténete is, hiába tudósítottak arról az időnként küldött levelek. Szindbád - ahogyan a narrátor jellemzi „fáradt”: nem emlékszik, s nem tud felébredni.9 Még Lenke figyelmeztető, emlékeztető levelének tartalma sem hozza lázba. Ám Lenke szava, pontosabban betűje, levelének nem referenciális utalása mégis motiválja az emlékező tevékenységet. Szindbád a Lenke írása, a keze által hagyott jelek mentén kezd gondolatban visszafelé haladni: a „Hegyes, apró betűk, mint megannyi kanárikörmök a borítékon”.10 A verbális ikonok utalásiránya tehát nem a referencia, hanem a betűket létrehozó, megrajzoló kéz felé mutat, végső soron pedig arra a személyes érintettségre, melyet a kezek (régen) létrehoztak Szindbádban. A jel mentén induló emlékezés az emlékezőt sajátos időtlenségbe helyezi. Lenke és Szindbád szerelmének története ugyanis a múlté, valóban elmúlt. Az érintettség azonban, amelyet a kezek érintése létrehozott, időtlen, nem erodálódik. Az emlékezés tehát a kéz által „mutatott” irányba kezd haladni: „De legelsőbben mégis inkább kis kezére emlékezett, amelyet esti sétákon gyakran tartott a felöltője zsebébe dugva. Puha és finom ujjaival sokat játszadoztak Szindbád ujjai a kabátzseb sötétségében [...]” (42.). Az emlék nemcsak az időben rögzíthetetlen. Látható (képi) formája sincs. A sötétben történt érintés nem a nőalak szemléleti képét, hanem a találkozás személyes történését reprezentálja, mely utóbbi a szemlélet számára nem adott. Az emléknyomot csak feltételesen mondhatjuk „emlékképnek”, hisz az nem az alak, hanem jelének (betűinek) a „képe”. Ráadásul olyan történés egyedi jele, mely nem lett szüzséképző, de kétségkívül esemény volt, melynek jelentősége - az emlékezet számára - még a megtörtént szüzséknél is nagyobb. Az emlékezésnek a fentiekben jelzett aszimmentriája - a látható forma iránti érzéketlenség, de egyben a jel (s a jelképző részlet, esetünkben a kéz) iránti fokozott érzékenység - a „másiknak” nem szemléleti képe, hanem jelképző (jelhagyó) tevékenysége által kiváltott emlékezést aktivizálja. Szindbád ezért el is utazik, meglátogatni Lenkét. Lenke és Szindbád új találkozása ellentétes törekvések jegyében zajlik. Szindbád a verbális ikon megfejtésére törekszik: tudni szeretné, miféle nyelv indexeit alkották Lenke betűi. Arra következtet, hogy a betűk egy szöveg részletei vagy metonimikus helyettesítői, s arra mutatnak, hogy Lenke „el akar mondani valamit” (49.). A nyomhagyó érintés mentén halad: a novella aktuális idejében újból megérinti a kezet: „Szindbád az asszony kezét lágyan megcirógatta” (49.); „lassan simogatta az asszony tenyerét” (50.). A kézzel való foglalkozás nem erotikus gesztus, hanem a beszédre való serkentés. Szindbád és Lenke között azonban nem jön létre újfajta beszéd - s a régi sem. Szindbád ugyanis mintegy kitalálja, amit Lenke mondhatna: „Nos, eljöttem, és most
