Irodalmi Szemle, 2012
2012/12 - VILÁG, IRODALOM - Pavlov, Oleg: Egyházi elbeszélés (Gyürky Katalin fordításában)
56 Oleg Pavlov törten, mintha szegekkel kalapálták volna oda. Azok, amiket az asszony koszként akart lemosni, de mégse mosta le - ólomszínü csíkok, fekete foltok -, sérülések voltak. Egyszerre a sebesült az ő szemében emberré vált, és Antonyinának összeszorult a szíve. A dolgozói részleg mozdulatlan, nehéz csendje nyakon vágta, és behatolt a szürke, hideg és nyugodt levegőbe, a pincébe, a cserépkályha falára: ez az ember nem lélegzett, és úgy tűnt, hogy már rég halott. Antonyina nem mozdult a helyéről, hosszú perceken át hol kínok között, hol pedig türelmesen kitartott mellette, és nem tudta, mitévő legyen. Ez az élőlény, ebben a levegővel teli, felfoghatatlan csendben, ez az asszony sehogy se volt képes észhez térni, és hozzáfogott a másik munkájához, amely piszkos volt és nem neki való. Abban, akit ő kezelésbe vett, és eldöntötte, hogy idecipeli, már nem volt élet, és olyan furcsa volt, mintha megölték volna. Az asszony csak állt mozdulatlanul, semmit sem tudott, értett, csak nézte, nézte őt, ahogy ott fekszik, s pillantása az elgyötört, fehér bőrű, az áttetsző égre hasonlító kezén nyugodott, amelynek páncélzata meg volt rongálva, légiesen könnyű teste pedig fel volt puffadva a rühtől: már pusztán ezek látványa is részvétet keltett. Az ügyelet mindegyikük számára nemsokára lejárt. A városi kórház népessége mozgolódni kezdett. A mászkálást az orvosok kezdték. Az orvos, aki reggel a felvételi osztályon nyugalmat tapasztalt, felfedezte a dolgozói részlegen a frissen mosott hullát, és csak azt tudta meg a takarítónőtől, hogy ő ugyan mindenkit hívott, de nem jött senki sem. Az őrök, félálomban, másnaposán, fel sem fogták, hogy a takarítónő, miközben ébresztgette, arra kérte őket, hogy húzzák ki a fürdőből a hullát. De amikor kiderült, hogy hulla, és hogy a hajléktalan épp a kezelésbe vétel alatt halt meg, lever- ten elindultak tenni a dolgukat, és egy kis fizetésemelésben bízva, a hullaház kapcsán is vállalták a felelősséget. A fáradt és álmos orvos a szobájában ülve épp most állapította meg a halál tényét. Az orrhangon beszélő, nyafka nővér is tett-vett valamit, hisz nem hagyták aludni: írta a hullával kapcsolatos az adatokat, ahogy kellett. Senki sem aludt, mindenki dolgozott. És bár szinte egy álló napig nem volt semmi dolguk, most mégis állandóan szitkozódtak, hogy pihenés nélkül kell végigdolgozniuk a napot. És csak most, hogy feláldozták az ünnepet a dupla fizetésért, azaz egyáltalán nem ünnepeltek, jutott mindenkinek az eszébe, hogy ünnep volt, ami végül elromlott, szétporladt. Mindenki borzasztóan sajnálta, hogy az ismeretlen meghalt. A hulla arra késztette őket, hogy a munkahelyükön maradjanak, és csak az őrök váltották egymást, csak ők tértek haza, miután a lifttel gyorsan levitték őt a hullaházba, benyelve a pince hidegét. Mind tovább takarított a személyzeti részlegen a takarítónő is, miközben boldogtalanul nézett valahová a lába alá, a padlóra. Valaki jött, körbeszaladt — az orvos, a nővér, az őrök, és sikerült széttaposniuk az odafolyó, klórral mérgezett víz tócsáját, amit aztán az egész felvételi osztályon széthordták, minden folyosói kanyarulatot beleértve. Az asszony pedig csúszkált tovább a ronggyal és a lavórral, meg sem görbítve a hátát, a folyosó egyik végétől a másikig, és tehetetlenségében csöndesen sírdogált...
