Irodalmi Szemle, 2012

2012/12 - VILÁG, IRODALOM - Pavlov, Oleg: Egyházi elbeszélés (Gyürky Katalin fordításában)

Egyházi elbeszélés

55

gyón aggódott, és úgy káromkodott, mint a kocsis, a meleg helyett forró víz kezdett ömleni.

Aztán leborotválta a fejét, a hajcsomót pedig vödörbe hajította. Az olló életlen volt, a kórház tulajdona, és ő úgy szidta ezt az ollót, mintha laposfogó volna. A férfi közben nyugodtan horkolt - valószínűleg mennyei könnyűséget érzett, hogy eltűntek róla a tetvek. Az asszony arra gondolt, hogy könnyedén fel tudja emelni, de hirtelen majd megszakadt - a férfi a polietilén nélkül, a rothadásmentes ruhája, haj és tetű nélkül mintha megnehezült volna, amire Antonyina kétségbeesett. Nem volt ereje ahhoz, hogy ezt a súlyt becipelje a kádba. Csak topogott. Úgy döntött, hogy megy, és hívja az őrséget, vonszolják be ők. Ugyanakkor tudta, hogy nem fognak jönni, és inkább eltitkolnák, hogy idelökték, de hát itt fekszik a padlón. Sajnos, a padlón. És ez így tilos. Valószínűleg még az orvos is szitkozódni fog, hogy idehajították. „Fú, te, majd megszakadok, könnyű volt, akkor egyszerre vajon hogy lett ilyen nehéz, milyen egy ostoba tyúk vagyok én! Na, gyerünk, talán a fogammal kéne, hogy húzzalak? Állj a lábadra, hallod, különben kihajítalak. De én mondom, hogy rohadj meg, ha ebbe belegebedek, többet munkám se lesz!”. Utolsó erejét ösz- szeszedve, a hasára fordította. „A lábánál fogva!” - kiabálta, és csodálkozott, hogy a kiabálástól könnyebb lett. A férfi pedig csak horkantgatott, horkantgatott, és közben az egyik görbe és remegő lábát átrakta a mosóteknőbe. „A másikat is, gyerünk, majd én tartom, bele a forró vízbe, na, te rohadék, ne sajnáltasd magad, korai még.” És a férfi másik lába, meginogva és megremegve, végül beleereszkedett a gőzölgő vízbe. Ekkor az asszony is csendesen elengedte végre. „Na, ázzál csak... Hogy büz- lesz, te...!”

Antonyina meg volt róla győződve, hogy a férfi hallja őt és mindent ért. Ezért szégyenkezve és ellenkezve mosta, de látva, hogy az nem mozdul, mintha elalélna, nagyokat kiabálva még meg is kellett dörzsölnie. A víztől páraoszlop keletkezett, amelybe a férfi hol beleveszett, hol pedig előbukkant belőle, ám kábultában semmit sem látott, csak azt érzékelte, hogy az őt mosó asszony folyamatosan beszél: „A saját férjemet se mostam soha, bezzeg téged moslak... Hogy élsz te, szemét, a szarban van kedved mászkálni... Aztán kimosunk ebből a szarból, és tudod te azt, mennyi az én fizetésem, és mégis mosnom kell téged, hogy rohadj meg, fúj... Egyesek az egész életüket végiggürizik, gömyedeznek, aztán sérvet kapnak, és üres a zsebük, nem kellenek senkinek, pedig dolgoztak, míg mások soha a büdös életbe’ nem dolgoztak, és mégis vannak jogaik - kád, forró víz...”

A víz most hangosan zubogott a tusból, a kád elzátonyosodott, fehér, tiszta páraoszlop keletkezett. A nő állt a tussal a kezében, úgy tartotta, mint egy tűzoltóslagot, és odanyomta, ahol látta, hogy maradt még rothadó kosz. Erre a koszra gondolva, Antonyina hirtelen elhallgatott és elgyengült, miközben tetőtől talpig végigmérte ezt az embert. Még fiatal volt, majdhogynem fiú, de olyan meggyötört és sovány, mint egy öreg. A rüh egyetlen sötétséggé formálta a bőrét, és csak az arca és a karja volt áttetszőén fehér és szép.

A férfi ott feküdt a koszos kórházi fürdőszoba mosóteknőjében, olyan meg-