Irodalmi Szemle, 2012
2012/12 - VILÁG, IRODALOM - Pavlov, Oleg: Egyházi elbeszélés (Gyürky Katalin fordításában)
54 Oleg Pavlov hogy keljen fel. A zsák azonban mintha még erősebben horkolt volna a szurkálá- soktól és ütésektől, kitüremkedő lába pedig lecsúszott és lecsüngött a hordágyról, majd ismét arrább csúszott, mintha rugóra tették volna. Ekkor a fiatalember a zsákot a hordágyról letette a padlóra, és elkezdte rugdosni a csizmájával, hogy másszon arrébb, de hamar rájött, hogy ez nem megoldás, hanem valahogy el kell juttatni az ajtóig, és rávenni arra, hogy onnan másszon tovább. A kórházi takarítónő, aki mindezt a huzavonát hallotta a dolgozói részlegben, megijedt, hogy a fiatalember még véletlenül megöli a hajléktalant, ezért a legény nagy örömére a segítségére sietett: rávette, hogy nem kéne szétszórni a tetveket, ezért ad neki klórt, csak ne üsse tovább ezt az embert. Aztán eszébe jutott, hogy felbont egy csomag klórt, és ráönti, mintha szalmiákszesz volna. A hajléktalan fulladozott, artikulálatlan hangot hallatott, rángatózott, de nem kelt fel - és ekkor a fiatalember feladta. Ez a szerencsétlen őr, attól való féltében, hogy már mászkálnak rajta a tetvek, siránkozni kezdett az asszonynak, hogy nem bírja ki ezt a munkát, kerítsenek valahonnan egy bátor embert, és tett néhány lépést, hogy hívja az orvost, akivel közölheti: semmit se lehet a hajléktalannal kezdeni, sehogy se akar felkelni, és lehet, hogy hamarosan meg fog halni. Az orvos azt tanácsolta neki, hogy keltse fel a társait, vigyék el a hajléktalant a kórháztól minél messzebbre, és dobják bele egy hókupacba. De a fiatalember beszélt a tetvekről, a rühről, és ezt egy az egyben elutasította. Az orvos pedig, aki ekkor már tudta, hogy ezt kénytelen elfogadni, azt mondta, hogy átadja a hajléktalant a takarítónőnek, hogy vegye kezelésbe, és miután megtisztították, bocsássák vizsgálatra. E szavakat követően még eltelt egy kis idő, de csak azért, mert miután meggyőződtek róla, hogy gyakorlatilag alig él, egyszerűen vártak a halálára. Hogy feleslegesen ne kelljen vele bajlódniuk. így a takarítónő is, az őrök által meggyőzve, várakozó álláspontra helyezkedett. Aztán megunta a várakozást, és egyedül kezdte el a hajléktalant rendbe tenni, de amennyire tudott, vigyázott: a haját háromszögletű kendő alá rejtette, gumikesztyűt húzott, két rongyos köpenyt is magára vett, és kötést tett a szája elé. Mindez számára nem volt furcsa, ő csak attól félt, hogy megfázik. „Itt döglesz, te szemét, eladtad a lakásodat, és most itt döglesz” - így pihegett Antonyina, miközben maga se tudta, melyik oldaláról is közelítse meg a hajléktalant. Ez a sovány, mondhatni csontos teremtés, miközben közelebb húzta a zsákot a fürdőkádhoz, azon csodálkozott, hogy az milyen könnyű, mintha pillével lenne tele. A bűzt nem érezte. Sajnálta tönkretenni ezt a nagy zsákot, azt gondolta: lehet, hogy csendben ki kéne szabadítania alóla, aztán átmosni. El kell látni a mentősöket ilyen zsákokkal, nem kell sajnálni a hajléktalanoktól. De amikor eszébe jutott a rüh, eldöntötte, hogy minden sajnálata ellenére szétvágja, másképp önmagát tenné kockára, ha behozná a ragályt a házba! A hajléktalanon a ruha rothadt volt, és tetves. Amikor nagy nehezen megszabadította ettől a rothadástól, Antonyina oldattal leöblítette a férfi lágyékát, gyér szakállát és fejét, ezzel semmisítve meg a tetveket. Kellet várni öt percet, hogy hasson a folyadék. A férfi meztelenül feküdt a csempén, leöntve klórral meg méreggel, és még meg kellett nyírni, azután betenni a kádba. A víz, amit Antonyina engedett, mint fagy esetén, gőzölgőit, de mivel na
