Irodalmi Szemle, 2012

2012/12 - VILÁG, IRODALOM - Pavlov, Oleg: Egyházi elbeszélés (Gyürky Katalin fordításában)

Egyházi elbeszélés

53

got, de ezt, hogy ne okozzon gondot, kilökjük valahol a berezskovói rakparton, és a kérdés meg van oldva.” „Nem, én ezt visszautasítom, hisz ez egy ember!” „Ember?!” „Mi-icsoda - e-ember?! Nem, nézze, nálunk az ilyet nem veszik emberszámba!” „Kisasszony, én nem tudom, de ez itt nem ember!” „Miféle ember, akiről maga beszél, miféle?! Őrség, őrség” „Ember, és amikor szagolod a szarát? Ha tetszik, védd meg magad tőle!”

Hirtelen minden félbeszakadt, csend állt be, és felforrósodott, fülledtté vált a levegő, miután a zsák bűze vákuumot képezett. Mindenen túl voltak, és már nem volt értelme kiabálni. Az orvos ment hívni a központot, hogy kérjen valamit, de semmit sem tudott megszerezni, igy komoly és furcsa képpel gyorsan visszatért, miközben azt kiabálta, hogy ezt az egész bandát el fogja zavarni.

A hordágyat a szolgálati részleg egyik mellékhelyiségébe tolták, ahol csak egy mosóteknő meredezett, és az egész, egészen a plafonig, csúszós csempével volt beburkolva. A fiatal doktornő eltűnt, de a sofőr, mint aki elvesztett valamit, ott keringett a felvételi osztály előtt, és állandóan, alázatosan könyörgött az őröknél valamilyen tetű elleni oldószerért, hogy befújja vele a kocsi belsejét. Az őrök azonban nem vettek róla tudomást, válaszra sem méltatták, s az italtól ismét elcsendesedve, dolog híján, a felvételi osztályon ténferegtek. Mivel nem volt mit csinálnia, a takarítónő is csak sétálgatott.

így a zsák ott hevert még egy órát a szolgálati részlegen - az asszony attól félt, hogy senki sincs a felvételi osztályon, és hogy semmilyen utasítás nem érkezik az orvosoktól, ezért jobbnak látta elrejtőzni a pihenőszobában: ült a díványon, de aludni nem tudott. Két óra körül a mentő vakbélgyulladással hozott egy beteget, és az orvos, amikor megérkezett a vizsgálatra és megérezte a bűzt, közölte, hogy az őrség igazán csinálhatna valamit, épp elég, hogy ilyen melegben kell lenni, tudni kéne, mi a teendő. Az őrök, akik nem akartak bajlódni semmivel, csak néha dohányozni keltek fel, és ki akarták aludni az ivászatukat, sarkig tárták az ablakot. A zsák egyre csak horkolt. A hideg betört a szobába, és eltelt valamennyi idő, amíg a polietilénzsák, úgy tűnt, hogy megfagyott. Ekkor hívták az orvost, hogy ellenőrizze és tanúsítsa: a zsák a kórházban van, és nem hagyta azt el a hideg miatt. Az őrök bőre is megdermedt, mire az orvos megparancsolta, hogy az őrség fejezze be a pi- álást, emelje fel ezt az embert, és lökje valahová félre. Az őrök nem ellenkeztek, csak egyvalaki, félig józanul, akit meg kellett keresni, hogy átadják neki az orvos utasítását: úgy kell tenni, mintha a beteg elutasította volna a kórházat: a beteg felkelt és hazasétált - visszautasított mindent, elment, megszökött. Ezzel az állampolgárral pedig senki sem akar vesződni, nincs egyetlen olyan fickó sem közöttük, aki saját magát veszélyeztetné egy ilyen miatt.

Az őrség irtózott a tetvektől, hisz előfordult már, hogy azok rajtuk futkároz- tak, és ez a félelem elég volt ahhoz, hogy lerészegedjenek, és fiatal társukat késztessék arra, hogy teljesítsen mindent. Az, mivel félt hozzáérni ehhez a fertőző zsákhoz, amely ráadásul nem is lélegzett a szobába betörő hidegtől, felvett egy háncs- seprűt, és, mintha bottal és lándzsával lenne felszerelkezve, szurkába és verte,