Irodalmi Szemle, 2012

2012/12 - VILÁG, IRODALOM - Pavlov, Oleg: Egyházi elbeszélés (Gyürky Katalin fordításában)

52

Oleg Pavlov

ami csak a Földön létezett. A polietilénbe csomagolt illetőt betolták a hordágyon, és ebből az üvegszerű polietilénzsákból egy piszkos, megkérgesedett talp türemkedett ki. Aki csak ott volt, ittassága ellenére menekült a fulladás elől vagy az ijedtségtől. „Hová viszik ilyen gyorsan, fiacskáim? Be kéne zárni a kórházat egy egészségügyi karbantartás erejéig, és akkor itt van a tetü meg a rüh!” A fiatal nő és egy fiatalember, a mentő sofőrje ott ragadt a bejáratnál, fulladozva a bűztől és félve a zsáktól, amely üvöltéssel felérő vadállati horkolástól remegett. Az őrség, amikor értesült a rühről, csak tátotta a száját, és igyekezett elállni a kijáratot, hogy a mentősök el ne szaladhassanak, ha már idelökték ezt a zsákot. „Hé, gyerekek, ti mi a fenét csináltok?” — kiáltotta a fiatal nő, amikor rájött, hogy mi is folyik itt valójában, és a hirtelen eleredő, fájdalmat tükröző könnyeitől kipirulva egyszerre megszépült. „Nem engedjük el, mielőtt visszaküldenénk, vizsgálja csak meg az orvos. Ne bámulj így, Ványa, erre a hópihére, még leteremt! Ha nem tetszik neki, el lehet húzni, nekünk szükségünk van ilyen ajándékokra!” „Aljas söpredék, két pofára zabái, a gyerekek meg Csecsenföldön elpusztulnak, ez meg zabálja a kórházi kosztot” - élénkült fel a kiabálástól, az orvosnő védelmére kelve a korosodó sofőr, akinek kopott nyúlszőr sapkája alól zsíros, kakastaréjra emlékeztető tincsek türemkedtek ki...

Utálkozva ordibálni kezdtek. Az ügyeletes orvos, akit odahívtak a felvételi osztályra, egyáltalán nem sietett. Amikor megjelent, az őrség csendesen kerülni próbálta, hisz mindegyikük vétkes volt valamiben, ráadásul ittas. Az orvos azonban ekkor még nem ment oda a horkoló zsákhoz, hogy megvizsgálja. Ellenszenvvel nézett a fiatal doktornőre, hosszasan hallgatta annak vallomását - belekötve, félbeszakítva, sőt fenyegetőzve, hogy hová is fog ő telefonálni, és jelentést tenni. Kiderült, hogy ezt az embert Luzsnyikovóból hozták, ahol a mentőket maga a piacrendészet hívta ki: ennek hallatán a kórháziak felnyerítettek, hisz volt róla tudomásuk, hogy milyen is az a luzsnyikovói rend. „Mivel hozták be?” - ismételgette a kérdést az orvos. „Fagyási sérülések” — hajtogatta a doktornő, elrejtőzve az orvos pillantása elől. Mindazok, akiket az őrök csizmái és öklei még nem vertek bele a sarokba, kissé odébbálltak a hordágytól, és bámészkodtak. „Miféle fagyási sérülések ezek, kislány, vagy esetleg már hulla? „Elnézést, de hisz lélegzik, él...” „Jól van, de maga az arcán lévő rengeteg sérülésről beszél, és ha agyi károsulás is fennáll — akkor mit csinálna vele, mondja? Számot vetett azzal, kisasszony, hogy itt máshogy mennek a dolgok?” „Igen, ez a luzsnyikovói nyilván addig szórakozott, amíg rá nem jött, hogy akár meg is ölhetik, és kihívták a mentőt, hogy minél hamarabb megszabaduljanak tőle. Még hogy fagyási sérülések, ezt csak a hülye gondolja!” - szaladt ki a száján az egyik őrnek, aki már nem bírta türtőztetni magát. Ekkor bukkant fel a felvételi osztályon, nagyot ásítva, egy sovány nővér, aki, mintha mindenkire meg lenne sértődve, nyafogva, orrhangon beszélt: „Hogy miért hozzánk hoznak be minden ilyen hajléktalant, én nem tudom. Miért van az őrség, miért enged be ilyen hajléktalanokat? Ma ünnep van, kisasszony, tudja, de hogy miért kell elrontani, fogalmam sincs!”

„Jól van, minden rendben... Aláírom a munkalapot, és bejárunk minden zu-