Irodalmi Szemle, 2012
2012/12 - VILÁG, IRODALOM - Pavlov, Oleg: Egyházi elbeszélés (Gyürky Katalin fordításában)
Egyházi elbeszélés 51 népüket ezekért a fennkölt dolgokért: a hatalmas, alighanem az égből jövő pénzösszegekért. Aki tudott, örömet szerzett magának: leitta magát, de csak az elején tudta ezt lelkesedve és barátságosan tenni, aztán gyorsan, amikor már nem forgott a nyelve, kimerült a bánattól. De nem mindenki örvendezhetett. Mint az olyan hadkötelesek, akik az orvosi rendelőkben vesznek oda, magányosan egész napokat húztak le szolgálatban. Például a kórházi nővérek, vagyis a Moszkva környéki, jegor- jevi és kurovszki körzetből származó asszonyok meg a takarítónők, akik, miután megbirkóztak a hihetetlenül nehéz munkával, mindenkinél korábban aludni tértek: szemük viszont nem csukódott le, s az oldaluk se nőhetett össze az üldögélésre szánt dívánnyal, hiszen körülöttük ittas emberek gyötrődtek, akik nem akartak nyugodtan feküdni a helyükön. A mentők mintha messzire távoztak volna, vagyis nem volt miért izgulni. Éjfél volt. A kórház felvételi osztályán csöndes nyugalom uralkodott. Ekkor hirtelen, jól hallhatóan, befordult, és nagy csikorgással behajtott egy autó. Mindig így szokott előbukkanni a mentő, szinte a föld alól. Az egyik asszony nem aludt, és azon tűnődött: lehet, hogy hoztak valakit? De ekkor durva, éles csengő hasította ketté a falakat és a levegőt. Az ajtó zárva volt. Senki sem ment kinyitni. Az asszony furcsállta, hogy nem mennek ajtót nyitni, hisz mindenkinek fel kellene emiatt kelni, de ő is csak feküdt a sötét pihenőszobában, és kárörvendve ismételgette: nyissák csak ki az őrök, ahogy illik, így az ünnepen. A csengő ekkor már az egész kórház területén egyfolytában harsogott. Ekkor a nővérektől — az italtól és a tánctól megrészegülten - kiugrott egy őr, és a lábait a földhöz verve szaladni kezdett. Csendesen, mégis jól hallhatóan, mintha visszhangzó gőzfürdőben dolgozna, kinyitotta az ajtót. Ekkor csengő, ismeretlen hangok hallatszottak, amelyek kényszeredetten az őrt szidalmazták. Az asszony, aki már sokat tapasztalt, pontosan felmérte, hogy merre mennek, hogy a hordágyért sietnek, tehát fekvő beteget hoztak, valószínűleg toprongyosat, aki majd őrá marad, ezektől aligha várhat segítséget. Megpakolva, a felvételi osztállyal szemben, de valahogy mégsem a vizsgáló felé haladtak. Az őrök egyre többen voltak: toporogtak, káromkodtak. Mindenki egyre hangosabban kiabált, furcsa hangokat hallatott. Rengetegen gyűltek össze a felvételi osztályon. És bár félt, mégis az ismeretlen tényezők tették remegésig próbára az asszonyt: mi történt itt - vajon mégse hozták ide, s nem lesz az övé, bűnös léleké, ez a munka? Ekkor a hangok egy pillanatra elhallgattak, nem hallatszott, mi zajlik a felvételi osztályon, mintha minden kihalt volna, és még a gyerekek se lármáztak, pedig nem voltak bezárva. Hirtelen meleg fény áradt, és mintha a küszöbből nőtt volna ki az őrök közül egy fiatalember, hogy vidáman, megrészegülten belekiabálja a szoba sötétjébe: „Tonyka, Tonyka, kellemes ünne-pe-ket! Hajléktala-ant hoztak! Azt mondták, kezelésbe kell venni, és hogy te tudod kezelésbe ve-e-enni!” Amikor a fiatal, kissé zaklatott doktornő, aki ugyan semmilyen szemrehányást nem tett, mégis megfagyott körülötte a levegő, verébként alászállt a felvételi osztályra, és követelte az őröktől a hordágyat, senki sem kérdezősködött, hogy kinek is lesz, és kiadták neki, engedelmeskedve. És ekkor rájuk zúdult az összes bűz,
