Irodalmi Szemle, 2012
2012/12 - VILÁG, IRODALOM - Pavlov, Oleg: Egyházi elbeszélés (Gyürky Katalin fordításában)
OLEG PAVLOV Egyházi elbeszélés „Akkor felel majd nékik, mondván: Bizony mondom néktek, a mennyiben ne cselekedtetek meg egygyel eme legkisebbek közűi, én velem sem cselekedtétek meg.” (Máté evangéliuma, 25/45) Ezeket az embereket hajléktalanoknak hívják. Lopásból, kéregetésből, és mint a vadállatok, a szemetesből élnek: hulladékot, maradékot esznek... Arról van szó, hogy ezeknek az embereknek nincsen lakásuk. Sőt, nemcsak lakásuk, de lakcímkártyájuk sincs. És ha nincs lakcímkártyád, akár meg is dögölhetsz. Azonnal azonban mégsem fogsz meghalni. Hanem az éhségtől, a hidegtől üldöztetve, valamint a rendőrség és minden utcai járókelő fenyegető bántalmazásaitól sem kímélve halálodig még jó darabig húzod. A szovjet időkben az embereknek ezt a fajtáját börtönbe zárták, büntető-, illetve terápiás célú munkatáborokba vagy elmegyógyintézetekbe, amelyeket az állam tartott fenn nagy nehezen, hogy a városok levegője tiszta maradjon. Akkoriban lakóhelyükül az északi bányavidékek és a távol-keleti kikötők szolgáltak, ahol könnyen feledésbe merülhettek, ugyanakkor el tudták magukat tartani. Táplálta őket a fusizás, a halászati idény, na meg a bányák, ahol a helybéli tulajdonosok előszeretettel alkalmazták a legéletrevalóbbakat és legerősebbeket, még személyi igazolvány nélkül is, persze kevés fizetésért. így volt ez például Magadanban: estére leitatnak a sárga földig, azaz jól rászednek, s másnap reggel a tengerben térsz magadhoz, ahol az elúszó halakat kell kihalásznod. De akiket Magadanban így kipé- céztek, már rég halottak. És már réges-rég nem ez a helyzet. Halak nincsenek, azt mondják, már a tenger is üres: csak drágaság van, mégpedig embertelen. Lehetséges, hogy maguk a halászok, miután előre eladták az akkor számukra szükségtelen harkovi vagy kurszki kis lakásukat, egyetlen éjszaka alatt kollektive elszegényedtek, egy év alatt pedig egyenként részegessé váltak, és kapkodták az üres, mocskos szájukkal a levegőt, mintha halakat húznának kifelé a vizből; agonizáltak a moszkvai, olvadásnak indult hókupacokban, és némán meresztgették nagy szemeiket a meg-megálló, hatalmasnak látszó gyalogosokra. Akár karácsony volt, akár nem, az ünnepet itt államinak nyilvánították, egyenrangúnak az újévvel, és akadtak helyek, ahol a városi kórházban emlékeztek meg erről az estéről, ahol persze meg nem mondtad volna, hogy karácsony van. Az ünnepek úgy összesereglettek, mintha az óév temetését tartották volna. Minden nap sűrűn hullott a feneketlen Moszkvát beterítő hó. Almosító volt a dermesztő hideg, a fehérség és a fagyos éjszakák mocsara magába fojtotta a nappalok hosszát. A kórház nem lélegezhetett fel, dupla bérezés volt érvényben, és mindig akadtak olyan emberek, sőt, a többség inkább ilyen volt, akik előre eladták az ün-
