Irodalmi Szemle, 2012
2012/12 - IRODALMI SZEMLE - Tőzsér Árpád: Horror vacui (naplójegyzetek)
12 Tőzsér Árpád haláláig erős szlovákos akcentussal beszélt. - Szigorú vagyok hozzá, pedig jóakaróm és barátom volt. Lélekben megkövetem hát, nyugodjon békében! Január 23. Népszabadság, 2003. január 21.: Ha Horthy Miklós 1941-ben nemet mond a németeknek, s nem vesz részt a Jugoszlávia elleni hadjáratban, akkor a magyarországi zsidókat három évvel korábban deportálják. Feláll egy Antonescuéhoz hasonló németbarát kormány, s a szövetségesek már az 1941-1944-es intermezzóban is bombázzák az országot. Horthy és Bárdossy a 2. magyar hadsereg felállításával és frontra küldésével „vásárolta meg” az 1942 és 1944 márciusa közötti viszonylagos nyugalmat. A történészek még sokat és sokszor fognak vitatkozni arról, hogy megérte-e vagy sem a doni véráldozat. Azok számára, akik - származásuktól függetlenül - ennek köszönhetően élték túl Magyarországon a második világháborút (keresztények és zsidók, magyarok, lengyelek, franciák és más menekültek), megérte - mondja, illetve írja dr. Del Medico Imre a Népszabadságban. - A Don-kanyarnak erről a nézőpontjáról eddig még nem hallottam. Innen nézve a jelzett időszakaszban Budapest azért lehetett például a közép-európai zsidók azíliuma (Rácz Olivérnek, a jeles szlovákiai magyar írónak kicsit erről is szól a Megtudtam, hogy élsz című regénye: a kassai főhősnő az „otthoni” gettók közeléből a biztonságosabb Budapestre menekül), mert 200 000 magyar katona feláldozta magát Oroszországban. Ez a „feláldozta magát” persze pontatlan, sőt az az állítás sem állja meg a helyét, hogy Horthy valamiféle nyugalmat akart volna a „feláldozásukkal” megvásárolni: Horthy egyszerűen nem akart kimaradni a feltételezett német győzelem utáni területi osztozkodásból. A presszió persze, Hitler részéről, létezett, de hát könnyű Katit táncba vinni, ugye... Csakhogy: az a bizonyos kétéves „nyugalom” de facto mégiscsak a 200 000 ezer magyar katona doni „áldozatának” volt a következménye, s tudjuk, hogy a történelemben csak a tényeknek van súlyuk, s nem az olyanfajta feltételezéseknek, hogy mi lett volna, ha... — Azon gondolkodom, hogy mit csináltam én abban az emlékezetes kétéves „nyugalmi időben”, hisz akkor már javában éltem, s mi több, a mi falunk is Magyarországhoz tartozott, minek következtében én is Horthy „alattvalója” voltam. Először is: 1942-44-ben 7-9 éves gyermek voltam, s Magyar Királyi Állami Elemi Iskolába jártam, nem mondhatnám, hogy valami nagyon nagy nyugalommal. A „nyugalomból” inkább csak vasárnap délutánonként éreztem valamit, amikor is a „Szövetkezet” - értsd: a Hangya nevű vegyeskereskedés és kocsma - udvarán „sasoltunk” (lyukas húszfilléreseket az udvar porába húzott egyeneshez hajigáltunk), s az dobhatta tol az egyenes mellett összegyűlt pénzdarabokat, akinek az érméje a leginkább megközelítette az egyenest; s a „sasra” (képes felére) forduló pénzdarabok a dobóé lettek. Tűző napfényre emlékszem, ünneplős, csizmás, kalapos legényekre, testvérbátyám, Pista is köztük van (csak később viszik el mint leventét a frontra). A legények szintén a Szövetkezet udvarán - vagy bent, a kocsmában — töltötték a vasárnap délutánjaikat, rendszerint kugliztak. Aztán egy vasárnap délután kivágódott a kocsma ajtaja, s valaki kirohant az udvarra, s azt ki-
